Egy élet a Lélek és a szellem szabadságában – Peter Hünermann (1929–2025)

A tavalyi év végén, 2025. december 21-én 96 éves korában hunyt el Peter Hünermann, a Tübingeni Egyetem Katolikus Teológiai Karának emeritus dogmatika professzora. 

„Vele a német katolikus egyház egy olyan teológust és dogmatikust veszített el, aki a zsinat óta mély spiritualitásból fakadóan és kritikus lojalitással kísérte és alakította a teológia és az egyház fejlődését. Nagy előrelátással az 1970-es évek eleje óta a német szisztematikus teológiát nemzetközi kontextusban művelte, és a II. Vatikáni Zsinat mélyreható teológiai befogadásával hozzájárult a katolikus egyház megújulásához.” – áll az egyetem nekrológjában. 

Peter Hünermann 1929. március 8-án született Berlinben. A második világháború megpróbáltatásai és a világégést követő évek mély nyomot hagytak benne. 1949-ben érettségizett, majd teológiai tanulmányokat folytatott Rómában. Az aacheni egyházmegye papjelöltjeként a Collegium Germanicum et Hungaricumban élt és a Gregoriana Egyetemen tanult. 1955-ös papszentelése után itt doktorált 1958-ban.¹ Mönchengladbachban és Aachenben töltött kápláni évei után 1967-ben habilitált, 1971-ben a münsteri egyetemen a dogmatika professzorává nevezték ki. Tudományos munkássága a vallásfilozófia és a dogmatika területén a történetiség szempontjának figyelembevételére irányult, miközben „hobbi-plébánosként” a mindennapi lelkipásztori munkában is aktív részt vállalt. 

80. születésnapjára tanítványai, Margit Eckholt és Regina Heyder ünnepi kötetben tették közzé a vele folytatott beszélgetéseket,² 90. születésnapján pedig a katholisch.de honlapján Agathe Lukassek készített vele hosszabb interjút életéről és pályájáról.³ Az alábbi összeállítás ezekre a beszélgetésekre épül. 

Hünermann már az 1950-es években egyetemistaként ellenezte a „visszafelé tekintő teológiát”. Hamar belátta, hogy a történetiséget mellőző újskolasztikus teológiát nem lehet így folytatni – ebben egyetértés volt a teológushallgatók és a fiatal papok között. További pályája során egyházi reformokat követelt, síkra szállt a nők diakónussá szentelése és a szinodalitás mellett. Követeléseiben azonban igyekezett tárgyilagos maradni – tudta, hogy sok minden nem halad olyan gyorsan az egyházban, mint ahogyan azt sokan jónak látnák. 1982-ben a münsteri egyetemről a tübingenire váltott. Egészen az utóbbi évekig egy régi plébánián élt Rottenburg közelében. Legendássá vált mozgékonyságát és erőnlétét ugrókötelezéssel és kocogással hosszú ideig fenntartotta. Röviddel halála előtt még több mint száz tudóssal működött együtt a világ minden tájáról egy kutatási program keretében, amely a II. Vatikáni Zsinat új jellegű értelmezésére vállalkozott. A 12 kötetre tervezett munka első kötetei már elérhetőek a Herder Kiadónál.⁴ Az első, ingyenesen letölthető kötet A Második Vatikáni Zsinat – általános bevezetés és hermeneutika⁵ címet viseli. 

Hünermann többször is hangsúlyozta, hogy az egyház által bejárt úton hosszú távú kitartás szükséges. A reformok csak lépésről lépésre és jól átgondoltan lehetnek hatékonyak.

A „Denzinger” – neotomizmus kontra történetiség

A teológusok körében használt „Denzinger” mára már leginkább „Denzinger-Hünermann”-ként ismert, legújabb, 45. kiadása 2017-ből származik. A rengeteg munkával elkészült „kézikönyv” (Enchiridion Symbolorum) egyik korábbi kiadása magyarul is elérhető.⁶ Létrejöttét Hünermann így idézi fel:

Amikor Münsterben dogmatikát tanítottam, rájöttem, hogy a hallgatók már nem ismerik a hitvallások és a zsinati határozatok gyűjteményét. A II. Vatikáni Zsinat után a résztvevők és tanácsadók készítettek ugyan egy kommentárt a Lexikon für Theologie und Kirche (Teológiai és egyházi lexikon) keretében, mert egyértelmű volt, hogy foglalkozni kell a zsinat eredményeivel. Én pedig azt gondoltam: nem lehet élni azt előzmények, az egyházi tanító dokumentumok teljes gyűjteménye nélkül! A „Denzingert” előzőleg kiadó jezsuiták nem folytatták a mű gondozását. (AL)

1982-től Hünermann a tübingeni egyetemen munkatársaival együtt munkához lát. Sok volt a tennivaló, mert nemcsak latin kiadást akart publikálni, mint eddig, hanem mellé egy modern nyelvi fordítást is. „Ha már olyan munkába fogsz, ami ennyire időigényes, legalább hasznos legyen”. Az eredeti szövegeket alaposan átvizsgálták – ebben főként Matthias Bausenhart filológus volt segítségére –, az újabb kritikai kiadásokhoz igazították, történeti előszót írtak és áttekinthető tárgymutatót készítettek. A munka során kiderült, hogy a korábbi kiadások elsősorban olyan szövegvariánsokat részesítettek előnyben (sok esetben nem is az eredetieket), amelyek könnyen igazodtak az újskolasztikus gondolkodási sémához. Ugyanez igaz volt a kötet indexanyagára is, amely a négyes okság (anyagi, formai, ható és cél-ok) skolasztikus elvére épült.

Azt mondtam magamban: tulajdonképpen most a szövegek alapján kell kidolgoznod egy olyan sémát, amely megfelel a mai gondolkodásmódnak, és egyben nyitott a jövőre is. Ebből aztán egészen más összefüggések és rendszerezési sémák alakulnak ki. (125)

A tíz éves munka eredményeként létrejött kéziratot Hünermann megküldte a dogmatikusoknak. A válaszolók között volt olyan is, aki „egyházellenes tendenciát” vélt felfedezni: 

Ezeket a szövegeket úgy közzétenni, hogy ma is érthetőek legyenek, túlzott elvárás lenne a teológia hallgatóktól, és botrányt váltana ki – írta az egyik hozzászóló. Az elutasítás kissé meglepett. Például a jegyzetekben volt egy szakasz, amelyben felsoroltam a teológiatörténetből, illetve a tanítóhivatal történelméből származó, legalábbis részben ellentmondásos kijelentéseket. Erre soha nem utaltak. Gyanítom, hogy a „Denzingert” használó teológusok többsége, beleértve a protestáns teológusokat is, csupán egyes szövegeket néz át, szelektíven, és alig veszi figyelembe a terjedelmes mű egészét. (126)

Hünermann egy másik meglepő felismerésről is beszámol. A feldolgozás során kiderült, hogy a megigazulásról szóló augsburgi megállapodás szövege nem jelent meg hivatalos tanításként az Acta Apostolicæ Sedis publikációi között. A történeti bevezetőben és lábjegyzetben ezt a tényt is rögzíti a kötet. 

A kézikönyvet számos európai és ázsiai nyelvre lefordították. Mára a teológiai képzés és kutatás elengedhetetlen segédeszköze. 

A zsinat – dokumentumok és világegyházi hermeneutika

A zsinat meghirdetésekor Hünermann, Johannes Pohlschneider aacheni püspök javaslatára, már a habilitációján dolgozik. Saját bevallása szerint szeretett volna „új szelet” vinni a teológiába. Miként a beszélgetésekből kiderül, római tanulmányai elején a filozófiai stúdiumok lelkesítették ugyan, de a teológia akkori oktatása nem elégítette ki. A Germanicumban hallgatótársaival már 1952-ben egyfajta „önképzőkört” alapított, amely a régimódi teológiai tanítás helyett új megközelítés kidolgozását tűzte ki célul. A tagok (Hans Küng, Wolfgang Seibel, Peter Lengsfeld) a klasszikus kegyelemtan történelmi keretben való tárgyalására vállalkozott. 

Bár a II. Vatikáni Zsinatot döntő fordulatnak tartják, Hünermann szerint inkább csak programot adott. A nagy zsinati dokumentumok – mint a Lumen gentium és a Gaudium et spes – új perspektívát nyitnak, de ez nem jelenti azt, hogy a dokumentumokban megfogalmazott reform rögtön meg is valósult. Sokkal inkább arról van szó, hogy ezt a szemléletet tovább kell vinni és a katolikus egyház számos konkrét helyzetében alkalmazni kell. A zsinatot lényegében olyan püspökök és teológusok határozták meg, akik főként a közép- és nyugat-európai hagyományból származnak, vagy Európában tanultak. Az ázsiai és afrikai egyház az újskolasztikus teológián nevelődött, a zsinat által ösztönzött, önálló gondolkodásmód kialakítására nem volt lehetősége. Az interjúban Hünermann így fogalmaz:

Több mint ötven évvel később még mindig nagy kihívás előtt állunk: ezeket a dolgokat fel kell dolgoznunk és meg kell valósítanunk. Például csaknem húsz évbe telt, mire elkészült az új egyházjogi kódex. Hasonló a helyzet a nők egyházi helyzetével kapcsolatban is: már az 1970-es évek közepén tagja voltam egy ezzel foglalkozó bizottságnak, és bár vannak elmozdulások, nem megy gyorsan. Az egyház egy hatalmas óceánjáró, sokféle kulturális kontextussal és sokféle aspektussal. (AL)

A zsinat jogi feldolgozása tekintetében megemlíti VI. Pál pápa kezdeményezését, aki egy Lex Fundamentalis – egy alaptörvény – megfogalmazását javasolta. A pápai javaslatban egy közigazgatási bíróság létrehozása is szerepelt. A visszaélések sokasága láttán nyilván örülnénk, ha létezne ez a független egyházi közigazgatási bíróság. Akkor meg lehetne büntetni azokat a klerikusokat, akik nem teljesítik hivatali kötelességeiket. Ez a pápai javaslat azonban meghiúsult.⁷

Hünermann sokféle nemzetközi, kontinenseken is átívelő program megvalósításában vett részt. Külön is említést érdemel a latin-amerikai katolikus egyetemekkel való együttműködés, az egyetemista csereprogramok létrehozása, illetve a KAAD (Katholischer Akademischer Ausländerdienst – a németországi katolikus egyház Akadémiai Külföldi Szolgálata) újjászervezésében elnökként végzett fáradhatatlan tevékenysége. Ennek során megerősödött benne, hogy szükség van a zsinati dokumentumok új kiadására és értelmezésére, hogy a napjainkra kialakult „világegyház” problémáira hiteles teológiai válaszok születhessenek. 1997-ben befejezte tübingeni egyetemi tanári működését. „Nyugdíjasként” egyik fontos feladatának tartotta a zsinati dokumentumok új értelmezési kontextusban történő végiggondolását. Korábbi szervezési tapasztalatait most ebben hasznosította. Munkaösszejöveteleket szervezett, publikációk egész sorában vállalt aktívan részt.

Összesen 18 munkaülést tartottunk […], hogy összehasonlítsuk a kommentárok tervezeteit, és rámutassunk az esetleges pontatlanságokra. Az első kötet célja a II. Vatikáni Zsinat szövegeinek új fordításban történő bemutatása volt. […] A 2–4. kötetek a zsinati dokumentumokhoz fűzött egyedi kommentárokat tartalmazzák. Mindegyik kommentár első része az adott szöveg történeti kontextusát mutatja be. Felvázolja az I. Vatikáni Zsinat óta végbement teológiai fejleményeket, és azt, hogy ezek a fejlemények hogyan tükröződnek a II. Vatikáni Zsinat dokumentumaiban. A második rész egyedi értelmezést nyújt, a harmadik rész pedig a dokumentum elemzése. Kezdettől fogva egy ötödik kötetet is terveztünk. Célja az volt, hogy megválaszolja azokat az átfogó kérdéseket és állításokat, amelyek áthatják az egyes dokumentumokat, és bemutatják azok jelentőségét napjainkban. A zsinat egésze nemcsak egyes szövegekből áll, hanem a szövegek össze is kapcsolódnak. Büszke vagyok arra, hogy ezt a nagyszabású, ötkötetes munkát a tervek szerint be tudtuk fejezni, így 2005-ben, a II. Vatikáni Zsinat 40. évfordulójára elkészült a teljes kommentár.⁸ […] A fogadtatás elsöprően pozitív volt. A kiadvány segített abban, hogy a II. Vatikáni Zsinat ismét a köztudatba kerüljön. 2006 elején Rómába utaztunk a kommentár végső bemutatására, és átadtuk XVI. Benedek pápának. Miután megkapta, azonnal az ötödik kötetről kérdezett. Nyilvánvalóan már olvasta. A vatikáni munkatársakhoz intézett 2005-ös karácsonyi beszédében⁹ meglehetősen éles kritikát fogalmazott meg azzal az elképzelésemmel kapcsolatban, hogy a II. Vatikáni Zsinat konstitucionális, azaz az egyház alkotmányos szövegeiről van szó. Ez némileg szokatlan gondolat volt, és remélem, idővel elfogadásra talál. (173) 

Természetes módon merült fel egy angol vagy amerikai kiadás gondolata. Ugyanakkor időközben a világ számos pontján jelentős teológiai munkák láttak napvilágot a zsinat fogadtatásáról, 21. századi alkalmazásának és befogadásának lehetőségéről. Így alakult ki a fentebb említett tizenkét kötetes munka, amelynek néhány kötete már elérhető.¹⁰

Kölni nyilatkozat¹¹ – „Bíboros úr, maga elhiszi, amit mond?”

Hünermann sok reformot támogatott, ami az 1989-as Kölni Nyilatkozat (Kölner Erklärung) kapcsán is megmutatkozott. A Humanae vitae enciklika után Rómából erőteljesen szorgalmazták – főként II. János Pál pápa idején – a fogamzásgátló eszközök teljes betiltását. Németország vezető erkölcsteológusai jóval árnyaltabb álláspontot képviseltek, ezért rendkívüli erős nyomás nehezedett rájuk. Több teológiai kar éveken át nem tölthette be az erkölcsteológiai tanszéket, mert a morálteológusoktól megkövetelték, hogy hűségesküvel kötelezzék el magukat az enciklika mellett. Erre reagáltak az ún. Kölni nyilatkozattal. Hünermann nyílt levelet írt a Német Püspöki Konferencia elnökének, Karl Lehmann püspöknek, aki ezután diplomatikusan védelmébe vette a nyilatkozatot és az aláírókat. A levél 

kétségkívül mélyen érintette Joseph Ratzinger bíborost, aki a pápaság elleni támadást látott benne. (AL)

A kölni nyilatkozattal összefüggésben nem sokkal később megalakult az Európai Katolikus Teológiai Társaság. Az alapszabály kidolgozója és a társaság elnöke Peter Hünermann lett. Karl Lehmann javaslatára Rómába utazott, hogy tájékoztassa Ratzinger bíborost és elmagyarázza neki a kialakult helyzetet. 

Ratzinger hamvazószerdára adott időpontot, és amikor belépett a Hittani Kongregáció szobájába, azt mondta: „Nos, Hünermann úr, most már ön a Szocialista Internacionálé elnöke”. Meglepődtem, és azt mondtam, hogy engem a társaság elnökévé választottak, és elküldtem neki az alapszabályt. „Az ugyanaz” – mondta, és monológba kezdett a morálteológia helyzetéről – szörnyű volt. Néven nevezett nem egy teológust, és olyan hangnemben beszélt róluk, hogy teljesen megdöbbentem. Végül félbeszakítottam és megkérdeztem: „Bíboros úr elhiszi, amit mond?” Rettenetes volt, ráadásul ettől kezdve – amint később ismételten kiderült – beskatulyázott. Ez van… (AL) 

XVI. Benedek nyugalmazott pápaként „pápaellenes” kampányokkal vádolta meg Peter Hünermannt. 

Akkor tudatosult bennem, hogy azóta is neheztel rám. […] Ha igazán fontos dolgokról esett szó, soha nem fogtam vissza magam. Teológusként tartozunk annyival a teológiának, hogy feltárjuk a hiányosságokat és a torzulásokat. (AL)

Később felmerült, hogy egy levélváltás esetleg tisztázhatná a kettejük között kialakult ellentétet.

Nem hiszem, hogy egy levéllel el lehetne intézni ezt a dolgot. Olasz és más teológusok felkértek, hogy működjem közre a Ferenc pápa teológiájáról szóló több kötetes kiadványban. Ez időben és tartalmát tekintve is messze van az Európai Teológiai Társaság körül zajló korabeli eseményektől. Azt gondoltam: ha a nyugalmazott pápa közreműködésem miatt nem tudja vagy nem akarja elolvasni ezt az új könyvsorozatot, és az egészet még mindig befejezetlen ügynek tekinti, akkor „jobb, ha most hallgatok.” (AL)

Női diakonátus – szinodalitás

Nyugdíjba vonulásakor Hünermann a zsinat új „feldolgozása” mellett témaként jelölte meg önmaga számára a női diakonátust és általánosabban a nők egyházban betöltött szerepének a kérdését. Az 1970-es évek elején zajlott az ún. Würzburgi Szinódus, amely a II. Vatikáni Zsinat eredményeinek németországi átültetésére törekedett. 

A Würzburgi Szinódus vége felé felkértek, hogy készítsek szakértői véleményt a nők diakonátusáról. A másik két szakértő Herbert Vorgrimler és Yves Congar volt. Egymástól teljesen függetlenül dolgoztunk, és mindhárman arra a következtetésre jutottunk, hogy az egyház jelenlegi helyzetét és a keleti egyházak, különösen a szír egyház hagyományait figyelembe véve az egykor létező női diakonátus felélesztése lehetséges és kívánatos is volna. (75)¹²

A kér(d)ést felterjesztették Rómába, de válasz nem érkezett. 

A Würzburgi Szinódus idő hiányában csak keveset foglalkozott a nők egyházban betöltött szerepével, de Julius Döpfner bíboros fontosnak tartotta a kérdés napirenden tartását. Bizottságot hívott létre, amelyben mértékadó női szakértők (Anneliese Lissner, Marianne Dirks, Corona Bamberg OSB) mellett Peter Hünermann is aktív szerepet vállalt. Erre az időszakra esik a Hittani Kongregáció által kiadott Inter insigniores (1976) nyilatkozat a nők pappá szentelésének tilalmáról ¹³ A bizottság megbízásából Hünermann állásfoglalást tett közzé a Herder Korrespondenz című folyóiratban.¹⁴

Részletesen elemeztem az […] érveket, és kimutattam, hogy a középkori teológia kapcsán idézett hivatkozások és tanúvallomások mind ugyanarra a szövegre vezethetők vissza: egy 12. századi teológus, Petrus Lombardus Sententiae című művére. Egyértelműen igazoltam, hogy a nők pappá szentelésének tilalma kulturális, nem pedig dogmatikai alapokon nyugszik. Petrus Lombardus többek közt azzal érvel, hogy a nőknek nem megengedett a tonzúra viselése. (79) 

Az egyetemi katedráról történt távozása után, 1997-ben Hünermann kongresszust szervezett a női diákonátusról.¹⁵ A kérdés történeti érdekességei közé tartozik, hogy München bíboros-érseke, Michael Faulhaber (1869–1952) a latin hagyományra hivatkozva egy régi rítus szerint diakónusnőket áldott meg. A kongresszus után létrejött a Netzwerk Diakonat der Frau (Hálózat a Női Diakonátusért) nevű egyesület.¹⁶

A 2009-ben megjelent Omnium in mentem¹⁷ kezdetű pápai motu proprio kifejezetten érinti a női diakonátus kérdését, de elutasítja lehetőségét. Hünermann állásfoglalása teológiai szempontból gyengének tartotta a dokumentum érvelését.¹⁸Javaslatára Ferenc pápa 2016-ban bizottságot állított fel, hogy történelmi szempontból vizsgálják meg a női diakonátus lehetőségét. A bizottság véleményét nem hozták nyilvánosságra, amiből Hünermann levonta a következtetést, hogy a kérdést nem tudták eldönteni. A 2025 decemberében XIV. Leónak benyújtott szakértői vélemény is a „patthelyzetet” erősítette meg.¹⁹ Hünermann emlékeztetett rá, hogy a keleti egyházak nemrégiben újra felvetették a női diakónusok kérdését. 

A diakónia alapvető vezetői feladat, amely hozzátartozik az egyház küldetéséhez. XVI. Benedek pápa beiktatási enciklikájában, a Deus caritas est-ben kijelentette, hogy az egyházközségekben szükség van megfelelő emberekre, akik ezt a küldetést közvetítik és ismételten emlékeztetik rá az egyházat. […] Márpedig a karitatív munka 80-90 százalékát – az egyház küldetésének túlnyomó részét – nők végzik.

Hünermann rendkívül sürgetőnek tartotta a szinodalitás témáját. Rómában egészen a 18. századig létezett egy állandó konzisztórium, amely tanácsot adott a pápának, és amely meghozta az egyház általános irányvonalával kapcsolatos döntéseket. A püspökségek szintjén is léteztek ilyen testületek, de a modern korban fokozatosan megszűntek. 

Az 1983-as új egyházi törvénykönyv kimondja, hogy a püspök dönt, a többiek csak tanácsot adnak neki. Amíg ehhez ragaszkodnak, és nem hoznak más szabályozást, a szinodalitás terén nem lesz előrelépés. […]. Hogyan valósulhat meg a működő szinodalitás? Nehéz kérdés, a válasz nagyban függ az egyes egyházmegyék és a helyi püspöki konferenciák helyzetétől. Totalitárius vagy diktatórikus rendszerekben más módszereket kell alkalmazni, hogy az állam ne kényszerítsen ránk egy döntéshozó testületet. […] A cél egy új hatalmi egyensúly létrehozása. (AL) 

A beszélgetőkönyv végén – dogmatikushoz méltóan – alapvető kérdések fogalmazódnak meg: 

Egy multikulturális társadalomként strukturált globalizált világban a hit az emberi lét fontos aspektusa és a remény forrása. Felmerül a kérdés: Hogyan nyílhatunk meg Istennek a történelemben tevékenyen működő Lelke előtt? Hogyan különböztethetjük meg a szellemeket? Hogyan értékeljük és mérlegeljük a különböző igazságokat a valósághoz való közeledésükben, és hogyan ismerjük fel korlátaikat? A történelmi igazságértékekben mindig is benne rejlő többlet vagy hozzáadott érték révén a valóság egész szemlélete üdvtörténeti jelleget kap. Ezek azonban olyan alapvető megfontolások, amelyeket nem lehet dióhéjban megmagyarázni. (185) 

---