Az új pápa – két sietősen megírt könyv XIV. Leóról
2025.07.08. Balogh Vilmos Szilárd
Andreas R. Batlogg: Leo XIV. Der neue Papst [XIV. Leó. Az új pápa], Herder, 1. kiadás 2025, 176 oldal;
Stefan von Kempis: Papst Leo XIV. Wer er ist – wie er denkt – was ihn und uns erwartet [XIV. Leó. Ki ő – hogyan gondolkodik – mi vár rá és ránk], Patmos, 1. kiadás 2025, 160 oldal.
Valószínűleg nem kell mélyrehatóbb statisztikai kutatást végeznünk annak megállapítására, hogy 2025. május 8-án este Dominique François Joseph Mamberti bíboros latin nyelvű bejelentését[1] követően a legtöbben az interneten a Robert Francis Prevost névre kerestek rá. A témában jártas újságíróknak is gondot okozott, hogyan mutassák be gyorsan, megbízható források alapján az új egyházfőt. Nem kisebb kihívást jelentett az a kiadói vállalkozás sem, amelynek nyomán egy hónapon belül már két könyv is megjelenhetett az új római püspökről, Péter apostol 266. utódjáról. A szerzőknek mindössze egy bő hetük lehetett a kézirat elkészítésére.
Kicsoda szerintük XIV. Leó? Mit lehet mondani a korábban Robert Francis Prevost néven ismert egyházi személyről, akinek – bár közel 70 éves – gyakorolnia kell (új) aláírását, miként az egyik első autogram adásakor maga is bevallotta? Andreas R. Batlogg és Stefan von Kempis – foglalkozástól és személyes tapasztalatoktól is függően – eltérő választ ad erre a kérdésre. Az előbbi könyve a Herdernél, az utóbbié a Patmos Kiadónál jelent meg.
A jezsuita Andreas R. Battlog, a Stimmen der Zeit havilap korábbi főszerkesztője több publikációban is foglalkozott már rendtársa, Ferenc pápa munkásságával. Ismételten értelmezte és közvetítette a néhai egyházfő gondolkodását, cselekedeteit és döntéseit (vagy éppen döntésképtelenségét). Megfontolásait az ignáci spiritualitásra alapozta. Könyvében nem törekedhetett átfogó pályaképre, de viszonylag részletes portrét rajzol Leóról, és Ferenc pápaságát elemezve áttekinti az új pápa előtt álló kihívásokat.
Az előd egyházfői szolgálatának hosszas taglalása zavaró is lehet egy olyan könyvben, amely az új pápát akarja bemutatni, de hasznosnak bizonyulhat, ha az új pápaságot a korábbi fényében szeretnénk megérteni. Batlogg a két életpálya összevetésével kezdi. Jorge Mario Bergogliohoz hasonlóan az új pápa is jelentős vezetői tapasztalattal rendelkezik. Pályafutása és beszédeinek tematikája folytonosságra enged következtetni: az új pápának is szívügye, hogy a „meggyötört egyház”, amelyről Ferenc beszélt, „lépjen ki a perifériára”. Batloggnak meggyőződése, hogy bár Leó stílusában eltér elődjétől – első megjelenésekor mocétumot és díszes stólát viselt –, a Ferenc pápa által kijelölt irányvonalat követi. Az alapfogalmak már első beszédében megjelentek: utalt Szent Ágostonra („veletek vagyok keresztény, értetek püspök”), kiállt az igazságosság és béke mellett, falak helyett a hídépítést szorgalmazta, megemlítette a szinodális egyházat.
Remélhető, hogy Robert Francis Prevostot szerzetesi előélete és ágostonos gyökerei alkalmassá teszik a kúriai apparátus vezetésére. Batlogg szerint joggal feltételezhetjük, hogy alkalmazni fogja a rend ősi, de kifejezetten modern vezetési irányelveit, ami jót tenne az egyháznak és értékes kiindulópontja lehetne a kúriával való együttműködésnek.
A szerző ismételten kitér beszámolójában az új pápaság első napjaiban szerzett római benyomásaira és a Ferenc sírjánál átélt megható pillanatokra. Az új pápaság értelmezéséhez saját jezsuita gondolkodásmódját és „ferences” tapasztalatait használja kulcsként. Természetesen majd az idő mutatja meg, mennyire lesz ez a kulcs megfelelő, hiszen már Ferencnél is láthattuk, hogy „egy pápa mennyire a saját vágyaink és reményeink projekciós felülete, és milyen ritkán tud mindenkinek megfelelni”. A könyv egyes részeinél érezhető, hogy a szerzőt sürgette a „határidő” – de hogyan is lehetne másként?
Stefan von Kempis kötete kevésbé személyes hangvételű. A szerző főként az új pápa személyére és pályafutására koncentrál. A Vatikáni Rádió (Vatican News) német nyelvű részlegének szerkesztőjeként régóta ismeri a Vatikánt, több pápáról is írt már könyvet. Összefoglalja a legfontosabb adatokat és tényeket az új pápáról (különösen hasznos a kötetének végén található, táblázatba foglalt életrajz), de a korábbi pápaságra és a konklávéra vonatkozó fejezet rövid. Alapvető célkitűzése az újonnan megválasztott pápa emberi vonásainak a bemutatása.
A könyvet nem csak illusztrációi teszik színessé, bár megjelenésén sokat emel a több mint harminc színes fotó. Az olvasás élményszerűségét szolgáló leírások, rövid idézetek és anekdoták is az embert hozzák közelebb. „Szeret autót vezetni. Elég jól teniszezik, erős a fonákja, ahogy mondani szokták. Baseball-rajongó, kedvenc csapata a chicagói »White Sox«; Olaszországban az »AS Roma« futballcsapatnak szurkol. Többnyelvű, az idegen nyelvek használatakor észrevehetetlen az amerikai akcentusa, németül is ért és olvas. Nem szeret interjút adni, nem szívesen áll a reflektorfényben, szívesebben marad háttérben. Nem írt vaskos könyveket, de sokat olvas. A konklávé idején a Szent Márta Házban az étkezések után segített leszedni az asztalt. Az életrajzi részletek egyenként nem feltétlenül pontosak (ez a mítoszalkotás nagy pillanata), de összességükben egy olyan pápa képét rajzolják meg, akiről kétséget kizáróan kijelenthetjük, hogy normális.”
Von Kempis újra és újra beépíti mondandójába az új pápa korábbi találkozásait, például római elöljáróként tett látogatásait németországi rendtársainál. „Soha nem viselkedett főnökként, aki majd megmondja, mi a teendő. Olyan ember, aki hallgat, figyel és érdekli a körülötte lévő emberek élete, sorsa, véleménye. […] Viselkedése szerény. Nem fecseg, és ha mond valamit, átgondoltan és megalapozottan teszi.” Stefan von Kempis azonban nem csak anekdotákat mesél, mert ez elterelheti a figyelmet arról, ami Robert Francis Prevostban rendkívüli: „Életrajzában egyesíti Észak- és Dél-Amerikát, a nyugati világot és a globális Délt, a plébániai hagyományok iránti szeretetet és a szociális ügyek iránti lelkesedést. Képes hidat építeni a különböző egyházi irányzatok között – (…) egyfajta szintézise XVI. Benedeknek és Ferencnek. Gyakorlatias gondolkodású, nagy lelkipásztori és missziós tapasztalata van, egyaránt ismeri a világegyház sokszínűségét és a római kúria működését.”
A német szerző természetesen felveti a kérdést: mit várhat a német egyház XIV. Leótól? Stefan von Kempis Georg Bätzinget, a Német Püspöki Konferencia elnökét idézve jelenti ki: „a német egyház számára megerősítés, hogy az új pápa közvetlenül kiállt a szinodális egyház mellett, amely tovább halad a megkezdett úton, és amely minden ember számára jelen akar lenni. Elismerő szavai Ferenc pápáról pontosan jelzik a folytonosságot XIV. Leó pápa és elődje között.” Von Kempis azonban józanul arra is kitér, amit a limburgi püspök nem említ: hogy „Ferencnek nehézségei voltak a »Szinodális Úttal«, és hogy az Alpokon túli reformláz fékezésére küldött egyik vatikáni levelet éppen ő írta alá.” Mint oly sok esetben, most is meg kell várni, mit tesz majd az új pápa. Talán nem teljesen mellékes a könyv borítóján látható jelképes fotómontázs: az április 28-i gyászmisén ábrázolja Prevost bíborost (!), akinek a fején azonban már ott a fehér pápai pileolus.
Nem meglepő, hogy a kihívásokról, amelyek minden valószínűség szerint Leó pápára várnak, mindkét szerző ugyanazt mondja. Megemlítik a szinodalitást, a visszaéléseket, a nők szerepét az egyházban, az elvált és újraházasodott emberek eucharisztián való teljes részvételének a kérdését, valamint a homoszexuálisokkal való bánásmódot. Természetesen a nemzetközi politika, a béke és az igazságosság iránti aggodalom is helyet kap a felsorolásban, hiszen nomen est omen. A XIII. Leóhoz való név szerinti kapcsolódással az új pápa máris elhintette „programjának” egy lényeges elemét.
Nyilván felvethető a kérdés, mennyire van szükség ilyen hamarjában írt kiadványokra. Aki nyitott a szerzők perspektívájára, mindkét kötetben találhat figyelemre méltó megállapításokat XIV. Leóról. „Éppen valami új születik” – írja von Kempis –, „érdemes tehát nyugodtan figyelemmel kísérnünk fokozatos kibontakozását.” (…) „A feladat hatalmas: XIV. Leónak nem csak saját egyházában kell küzdenie az egységért – pontosabban az egység és a sokszínűség közti egyensúlyért. A keresztény egyházak között, a vallások között és a nagy világszínházban is minden eddiginél sürgetőbbé válik, hogy hallassa az egység, a béke, az emberi méltóság és az igazságosság hangját. Ha megkérdeznék tőle, milyen szellemiséggel kíván hozzálátni sokrétű feladatához, valószínűleg ugyanazt a választ adná, mint egy 2023-ban a Vatikáni Rádiónak adott interjúban, amikor Ferenc pápa Rómába hívta:
»Még mindig misszionáriusnak tartom magam. Hivatásom, mint minden keresztényé, hogy misszionárius legyek, hogy hirdessem az evangéliumot, bárhol is vagyok« – a Chicago folyó, a Csendes-óceán vagy a Tiberis partján.”