„Akaratom ellenére” – Szerzetesnőkkel szemben elkövetett szexuális visszaélések tudományos vizsgálata
2026.07.07. Balogh Vilmos Szilárd
Barbara Haslbeck: Sexueller Missbrauch an Ordensfrauen im deutschsprachigen Raum. Ein unterschätztes Phänomen und seine systemischen Bedingungen [Szerzetesnőkkel szemben elkövetett szexuális visszaélés a német nyelvterületen – Egy alábecsült jelenség és rendszerszintű feltételei], Freiburg i.Br., Herder, 2025.1
A regensburgi egyetem pasztorálteológusa, Barbara Haslbeck nemcsak arra vállalkozott, hogy interjúk segítségével megismerje a szerzetesnőkkel szemben elkövetett szexuális visszaélések áldozatait és történeteiket, hanem szisztematikus, tudományos elemzést is végzett. Munkája egy szélesebb körű tudományos projekt keretébe ágyazódik, amelyet t. k. az Ute Leimgruber professzor2 által vezetett kutatás kiemelten támogat.3 A felnőtt nők bántalmazása és az ellenük elkövetett erőszak csak az utóbbi néhány évben került be a katolikus egyházban elkövetett visszaélésekről és azok eltussolásáról szóló vitába. Az esetek ma még sokszor feltáratlanok maradnak. Láthatatlanságukat Barbara Haslbeck, Magdalena Hürten és Ute Leimgruber már korábban vizsgálta.4
A szexuális visszaéléseket átélt szerzetesnők számát legfeljebb becsülni lehet, megbízható adatok Európában nincsenek. A katolikus egyházban az 1990-es évekig tabunak tekintették a témát. Az első ilyen jellegű bejelentéseket a Vatikán szőnyeg alá söpörte, a bejelentők pedig gyakran diszkrimináció áldozataivá váltak.5 Egy, az Egyesült Államokban készült tanulmány szerint a női szerzetesek 30 százaléka lehet valamilyen szexuális abúzus áldozata.
Az utóbbi mintegy másfél-két évtizedben a gyermekekkel, illetve fiatalkorúakkal szemben elkövetett visszaélések kerültek az érdeklődés homlokterébe, ezek elkövetői többnyire férfiak voltak. Haslbeck a női szerzetesrendeket vizsgálta. Tanulmánya rámutat, hol és milyen körülmények között történtek meg a bántalmazások, és milyen súlyos pszichikai hatásokkal kell megküzdeniük az áldozatoknak.
A kutatás egyértelműen igazolja, hogy nemcsak a harmadik világban, az ún. fejlődő országokban, hanem a fejlett Európában is előfordulnak ilyen esetek. A szerző a visszaélés „dramaturgiáját” is elemzi: az elkövetéshez vezető cselekménysor minden egyes esetben nagy hasonlóságot mutat. Többnyire a szerzetesközösséghez való kapcsolódás első időszakában kezdődik, és nem hirtelen következik be, hanem az „elkövetők” kis lépésekben „tesztelik” a lehetőségeket, feszegetik a határokat. „Azzal kezdődik, hogy séta közben vállunkra teszik a kezüket, majd lelki beszélgetés közepette szexuális témákról esik szó.” A kapcsolat egyre intimebbé válik, de a szerzetesnő még mindig úgy véli, hogy ez része a lelkivezetésnek. „Teljesen normális, hogy egy fiatal apáca lelki útmutatást kap. Beszélgetnek, zárt ajtó mellett, szeparált környezetben kettesben vannak, majd a nő meggyónik. […] Olyasmi ez, amiről senki nem mondaná, hogy rossz. És így fokozatosan felülíródik önmagunk észlelése, a visszajelzés, az önreflexió” – írja le a folyamatot szerző. (130–131)
A vizsgált esetekben az elkövetők többnyire a lelkivezetők, akik átlagosan húsz évvel idősebbek a „lelkivezetett” nővéreknél. Bizalmi kapcsolat alakul ki a vezetett és vezetője között: utóbbi a legapróbb részletekig megismeri a lassan kiszolgáltatottá váló szerzetesnőt. Aztán egyszer csak elérkezik a pillanat, amikor a nő számára világossá válik, hogy immár szexuális indíttatású cselekvésről van szó. Ezt a pillanatot az érintettek egyfajta „fordulópontnak” tekintik. Az eredetileg bizalmas, baráti kapcsolat szexuális kizsákmányolássá vagy éppen erőszakká válik.
Néhány nő rendkívül szégyelli, ami történt: bűntudatot érez, disszociációval reagál, mintegy kívülről tekint saját magára. A pszichológiai védekező mechanizmus következtében az áldozatok leválasztják magukról mindazokat az érzéseket és élményeket, amelyeket nem tudnak beépíteni énképükbe és nem képesek érzelmileg feldolgozni. Az érintettek szemszögéből ez a disszociáció azt jelenti: „Valami történik, ami sérti legmélyebb identitásomat. Apáca vagyok, nem volna szabad megtörténnie.” (193) Ezért egyesek egyfajta „párhuzamos univerzumként” (118) élik meg az egészet.
Az érintett szerzetesnők kétharmada számolt be arról, hogy gyermekként szexuálisan bántalmazták. „Ez azt jelenti: már megtapasztalták, hogy nem tartják tiszteletben a határaikat”, és ez megnehezíti az önvédelmet – írja Haslbeck. (298)
Vannak továbbá olyan „spirituális eszmények”, amelyek negatív hatást fejthetnek ki – ilyen az engedelmesség vagy az odaadás ideálja. Az elkövetők szándékosan használnak fel „teológiai érveket”, hogy a nőket szexuális cselekedetekre kényszerítsék. Két változat létezik. Az egyik szerint alantas módon azt hangsúlyozzák, hogy a bántalmazás Isten szeretetét jelképezi. A szexuális cselekedeteket ekkor gyógyító tettként állítják be. A megkérdezett nők egyike így emlékezik: „És akkor azt mondta, hogy Isten különleges kegyelmet akar adni nekem ezen keresztül. Isten segíteni akar. Így akar gyógyítani. És meggyógyulni csak a szeretet útján lehet.” (109)
A másik forgatókönyv szerint az elkövető alávetettséggel indokolja a bántalmazást. „Isten akarata, hogy így legyen”. A tanulmány arra a következtetésre jut, hogy a lelkivezetés kockázatos helyzet. „A gyóntató papnak strukturális és spirituális többlethatalma van. Ha ezt a fölényt nem kompenzálja semmiféle reflexió és tudatos odafigyelés, megnő a manipuláció kockázata.” (329)
A szerzetesi közösségek bántalmazást elősegítő aspektusai közé tartoznak a hierarchikus struktúrák, a diszfunkcionális hierarchikus kommunikáció és a szexualitást övező tabu. Haslbeck ezért azokat a közösségeket, amelyekben az egyént különös erővel szívja magába a közösség ideológiája, „magas kockázatú közösségeknek” (361) nevezi. „Ezekre jellemző a külvilágtól való elszigeteltség, a tagok erős ellenőrzése és elszigeteltsége, a csoporton belüli cenzúrázott kommunikáció, a médiához való kevés vagy semmilyen hozzáférés, valamint a külvilággal való abszolút minimális kapcsolat.”(343)
A tanulmányban leírt esetek többségében az elkövetők férfiak. De a könyv női elkövetőket is megnevez – például szerzeteselöljárókat, főnöknőket –, és helyenként vannak „bűnsegédek” is. Az érintett nők közül sokan arról számoltak be, hogy nem ők voltak az egyetlenek, akiket az elkövető bántalmazott. Egyesek azt is megerősítik, hogy voltak bűntársai. Úgy tűnik, bizonyos közösségekben ez egyfajta nyílt titok.
Barbara Haslbeck hangsúlyozza, hogy a kérdés ma már teljes mértékben jelen van a katolikus egyházon belül. Szerinte fontos, hogy a szerzetesrendeknek meglegyen a saját rendszerszintű logikájuk, hogy a beavatkozás és a megelőzés terén a felelősséget saját felelősségüknek tekintsék. Ez – közösségtől függően – változó sikerrel történik. „Még mindig nagy az ellenállás, de vannak olyan kulcsszereplők is, akik valódi erőfeszítéseket tesznek a megelőzés terén.” (359)
A kötet végén a bántalmazott szerzetesnők ajánlásokat fogalmaznak meg azok számára, akik hasonló helyzetbe kerülnek. Ezek az útmutatások három irányba mutatnak: 1. a bántalmazásról beszélni kell, mert csak így lehet megszabadulni tőle; 2. az önálló gondolkodást és a saját érzéseket nem szabad feladni; 3. a klerikális eszményeket, valamint a sebeket okozó spiritualitást és „teológiát” le kell építeni és el kell utasítani.
Az érintett szerzetesnők megkérdőjelezik azokat a megkérdőjelezhetetlennek vélt rituálékat, amelyekkel beléptek a közösségekbe. Felismerik, hogy el kell engedniük az ilyen a rituálékat ahhoz, hogy újra szabadok legyenek. Az önrendelkezés újra megtalált útjáról beszámolva a spirituális és hitkérdések átgondolására, a sokszínűség iránti nyitottságra és egymás kölcsönös elismerésére buzdítanak: „biztosítsuk és bíztassuk egymást: »Másképp is járhatod utadat!«” (364–365)
Egy másik érintett arra a kérdésre, hogy melyik az a bibliai hely, amely helyzetének elemzésében reményt ad, a Magnificatra utal: „Számomra az egyik olyan szöveg, amelyről elmondható, hogy merész és tele van önbizalommal, az Istenanya éneke. »Letaszította trónjukról a hatalmasokat, és felemelte az megalázottakat.« Igen, határozottan úgy érzem, hogy magamra is vonatkoztathatom, s hogy életemet végső soron üdvösségtörténetként, nem pedig merő katasztrófaként értelmezhetem.” (366)