A Nikaiai Zsinat – A konstantini fordulat és a bálványimádással kompatibilis ortodoxia születése
2026.09.02. Urs Eigenmann
Ferenc pápa emlékére
1. A Szentírás: a teológia lelke
A II. Vatikáni Zsinat szerint a Szentírás minden teológia lelke kell, hogy legyen (vö. Optatam totius, 16). Ennek „szinte forradalmi jelentősége” van a római katolikus teológia számára (Joseph Ratzinger). Ha ebből az következik, hogy a Tanítóhivatal nem áll Isten szava fölött (vö. Dei Verbum, 10), akkor a zsinat átvette a 16. századi reformáció sola scriptura elvét. Ma ökumenikus körökben a Bibliát normatív mércének (norma normans non normata) ismerik el. Ismeretelméleti szempontból a teológiának a Biblia kategoriális-elméleti keretéhez kell kötődnie, mivel a teológiára is áll, hogy az előttünk megjelenő valóságot csak az általunk használt elméleti kategóriákon keresztül foghatjuk fel, és „az elmélet határozza meg, hogy mi figyelhető meg” (Albert Einstein). Ennek fényében érthetők a következő gondolatok – a 325-ös Nikaiai Zsinat 1700. évfordulójának és Ferenc pápa halálának évében.
2. Jusztinosz Logosz-recepciója: a konstantini kort megelőző, a kereszténység platonizálásához vezető fordulat
A kereszténység legfontosabb apologétája, Jusztinosz vértanú (†165 körül) Jézus Krisztust a középplatonikus filozófia isteni Logoszával azonosította. Ennek a filozófiai irányzatnak a vezető képviselője, Alexandriai Philón szerint a Logosz Isten igazi kinyilatkoztatása. Azzal pedig, hogy Jusztinosz Jézus Krisztust a Logosszal azonosította, már nem elmélkedett azon a végzetes konfliktuson, amely Jézus, Isten országának tanúja és a Pax Romana között állt fenn. Ehelyett Jézus szűzi születéséről és preegzisztenciájáról spekulált. Jusztinosz Logosz-krisztológiája a kereszténységet össze akarta egyeztetni saját korának uralkodó filozófiai irányával. A keresztény gondolkodás és a görög filozófia aktív összekapcsolódásának következtében a konfliktus választóvonala az alábbi spekulációk felé tolódott el: krisztológiai-intraperszonális síkon a Jézus Krisztusban meglévő emberi és isteni természet felé; szentháromságtani-interperszonális szempontból az Atyaisten, a Fiú és a Szentlélek viszonya felé; kegyelemtani összefüggésben Isten és az ember kapcsolata felé – figyelmen kívül hagyva Isten országa és az „ellenország” kontrasztját; egyháztanilag ad intra a laikusok és a klerikusok, valamint ortodoxia és eretnekség, ad extra pedig a zsidókhoz és a világhoz fűződő kapcsolat felé. Jusztinosz vértanú Logosz-recepciója – a keresztény gondolkodás platonizálódása – a kereszténység történetének legmeghatározóbb fordulópontja volt. A második században ez volt az a teológiai és filozófiai fordulat, amely utóbb, a harmadik században, Alexandriai Kelemen és Órigenész polgárosult kereszténysége1 révén utat nyitott a negyedik század konstantini fordulata felé.
Jusztinosz vértanú Logosz-recepciója módszertani szempontból azt jelentette, hogy a kereszténység kinyilatkoztatott tanítássá alakult át.2 Ez az elméleti gondolkodásmód megváltozását hozta magával: a történeti gondolkodást spekulatív gondolkodás váltotta fel.3 A kategorikus elméleti keretrendszer lecserélődött – ez a fejlemény a gondolkodási stílus átalakulásaként vagy megváltozásaként írható le.4 A messiás-követés gyakorlatát szolgáló zsidó-bibliai-történeti fogalmi keretrendszert a dogmatikus doktrínát szolgáló görög-filozófiai-spekulatív fogalmi keretrendszer váltotta fel. A görög filozófia lett a domina theologiae. A Logosz-recepción túlmenően Jusztinosz mint első eretnekszakértő és mint első antijudaista szerző meghatározó módon szabta meg a kereszténység és a keresztény teológia további fejlődésének irányát.
3. Módszertani közbevetés
Miután utaltunk a Jusztinosz Logosz-recepciójára, és mielőtt rátérnénk a Nikaiai Zsinatra, közbevetőleg vázoljuk a további megfontolásaink alapját képező négy módszertani előfeltevést. Először is – fogalomelméleti szempontból, Arisztotelész nyomán – abból indulunk ki, hogy az „Isten” szó nem egyértelmű (univok), hanem többértelmű (ekvivok). Másodszor – Roland Barthes jelelméletének értelmében – abból, hogy az „Isten” szó jelölőként (signifiant, s) nem egyetlen, kizárólagos jelölthöz (signifié, S) kapcsolódik. Harmadszor – hermeneutikai szempontból – nem fogalmi megfelelésekről, hanem relációkról vagy kritikai korrelációról5 van szó. Minden (tudományos) műszó és minden szöveg valamilyen társadalmi képződmény szövegszerű és történeti kontextusában, azaz gazdasági, politikai és ideológiai összetevők komplex módon strukturált egészén belül létezik.6 A kontextualitás egyaránt vonatkozik a szövegek létrehozására (az írásra) és befogadására (az olvasásra). Ez a hermeneutika különbözik a horizontösszeolvadástól,7 amely figyelmen kívül hagyja a szövegalkotás és -befogadás kontextuális meghatározottságát. Negyedik – tudományelméleti szempontú – módszertani előfeltevésünk az észlelést, a gondolkodást és a cselekvést irányító kategoriális-elméleti keret8 jelentősége. Jusztinosz vértanú Logosz-recepciója óta két kategoriális-elméleti keretet kell megkülönböztetnünk: az egyik a történetiség- és valóságközpontú bibliai, a másik az elvont és spekulatív irányultságú platonikus fogalmi keret. A kettő összeegyeztethetetlen.
4. A Nikaiai Zsinat: a platonizált kereszténység gyarmatosítása és történelmi fordulata
A Római Birodalomban az Isten országa-mozgalom9 tiltott vallás (religio illicita) volt: az államot veszélyeztető ateista mozgalomnak tekintették és – néha brutális erőszakkal – üldözték. Galerius császár311-ben véget vetett a keresztények üldözésének. A kereszténység engedélyezett vallássá vált (religio licita). Konstantin úgy vélte, hogy a 312-es Milvius-hídi csatában a kereszt és a krisztogram jegyében aratott döntő győzelmet riválisa, Maxentius felett. Ezek a jelek, amelyek eredetileg a birodalom által lázadóként keresztre feszített személyt jelképezték, immár a császári hatalmat megszilárdító szimbólumokká váltak. A birodalom képviselője kisajátította áldozatának jelképét. Nagyobb perverziót nehéz elképzelni! Konstantin és Licinius 313-as milánói jegyzéke megígérte a keresztényeknek, hogy szabadon gyakorolhatják vallásukat. Ezt követően Konstantin 321-ben a vasárnap-törvényekkel döntő mértékben mozdította elő a birodalom keresztényesítését. A kereszténység, problematikus módon, átvette a római államvallás helyét és funkcióját. A Pax Romana által elutasítottak emléke most a birodalom vallási megszilárdítását szolgálta. A keresztény jelenlét központi helyszíne már nem a messiás-tanítványi gyakorlat volt, hanem a vallási kultusz. A hit kultusszá válása eltávolodást jelentett az üdvösséget deszakralizáló Jézustól,10 és ellentmondásba került Isten országa ama felfogásával, amely nem áll semmiféle kapcsolatban a hagyományos vallásosság elemeivel, amilyen például a hitvallás, a kultusz, a papi közvetítés vagy a szent és a profán, illetve a tiszta és a tisztátalan szétválasztása. Birodalmi vallássá torzították az áldozatokat középpontba állító gyakorlati humanizmust, amelyről a Máté-evangélium utolsó ítéletről szóló beszéde is tanúskodik (vö. Mt 25,31–44).
E történeti vázlat után térjünk át a Nikaiai Zsinatra, amely az első, világtörténelmi jelentőségű ökumenikus zsinat.11 Jusztinosz vértanú, valamint az alexandriai teológusok, Kelemen és Órigenész után a negyedik századi szentháromságteológiai vita következett. Ennek kulcsszereplője egyrészt Arius presbiter volt, aki tagadta az „Atyaisten és Isten Fia közti lényegi egyenlőséget és egyenrangúságot”, másrészt, vele szemben, eleinte Alexandrosz (Sándor) alexandriai püspök, majd 328-tól utódja, Athanasziosz. A konfliktus intenzitására tekintettel Konstantin császár 325-ben összehívta a Nikaiai Zsinatot. Valamennyi alattvalójának legfőbb elöljárójaként ő nyitotta meg a zsinatot, és rendeleteit birodalmi törvényekként hirdette ki. Nagyobb egység a birodalom és az egyház között nem is lehetne! „Az imperium keresztényiesítése valójában a kereszténység imperializálása és »thermidorja« (politikai konszolidálása) volt”12.
5. A Nikaiai Hitvallás: a hit perszonalista korlátozása tragikus vonásokkal
A Nikaiai Zsinat elfogadott egy hitvallást (a Nikaiai Hitvallást), amely egy „dogma kihirdetésével” ért fel,13 és ezzel megalapította a „nikaiai kereszténységet”.14 A teológia és a hit norma normans non normatája, a Biblia fényében nyilvánvaló, hogy a Nikaiai Hitvallás az „egy Istenről, a mindenható Atyáról, minden láthatónak és láthatatlannak Teremtőjéről” szólva nem a Biblia által tanúsított Istent vallja meg. A Biblia Istene ugyanis – népe egyiptomi nyomorúsága, panasza és szenvedése láttán – szolidáris, együttérző „hol”-ját és felszabadító, erőt adó „hogyan”-ját nyilatkoztatta ki saját identitásaként. Alászállt, hogy kiragadja a népet az egyiptomiak kezéből, és gyönyörű földre vezesse őket (vö. Kiv 3,7–8); elküldte Mózest a fáraóhoz, és utasította, hogy vezesse ki népét Egyiptomból (vö. Kiv 3,10). Jahve nevének kinyilatkoztatását a Kivonulás könyve 3,14-ben – „Az leszek veled, aki veled leszek”15 – nem szabad a megelőző versektől elszakítva félreértenünk. A Kivonulás Istenének nevében vallási és hitvallási parancsolatok, valamint a cselekvésre vonatkozó etikai kötelezettségek fogalmazódtak meg (vö. Kivonulás könyve 20–22). A Nikaiai Hitvallás Istene nem áll az elnyomottak, éhezők, foglyok, vakok, elnyomottak, idegenek, árvák és özvegyek oldalán (vö. Zsoltárok 146,7–9). Ő a filozófusok Istene, nem pedig Ábrahám, Izsák és Jákob Istene (Blaise Pascal). A Nikaiai Hitvallás nem az evangéliumok Názáreti Jézusát vallja meg, amikor kijelenti: „Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született, […] az Atyával egylényegű, […] aki megtestesült és emberré lett, szenvedett, de harmadnapon feltámadt, fölment a mennybe, és onnan jön el, hogy ítéljen élőket és holtakat”. A Názáreti Jézus Isten országának közeledtét hirdette, bűnbánatra és az örömhírbe vetett hitre szólított fel (vö. Mk 1,14–15). Tanítványokat hívott, hogy kövessék őt (vö. Mk 1,16 és párhuzamos helyek), elküldte őket, hogy hirdessék Isten országát és gyógyítsák a betegeket (vö. Lk 9,2). Követőit arra hívta, hogy először Isten országát és annak igazságát keressék (vö. Mt 6,33). Az olyan Istenbe vetett hitvallás, aki mentes a kivonulás Istenébe vetett hit kötelezettségeitől, és az olyan Jézus Krisztusba vetett hitvallás, aki nem utal Isten országára és az embert nem hívja meg követésére, nem más, mint „a hit perszonalista korlátozása”.16 „Olcsó, követés nélküli kegyelem”,17 aminek következtében a keresztény hit évszázadokon át nem tiltakozott az Isten-országával összeegyeztethetetlen állapotok ellen. Az új országokban a kereszténység erőszakos terjesztése kapcsán – amelyet VI. Sándor pápa az ortodox hit nevében az 1493. május 4-i Inter Caetera bullában legitimált – „Nikaiáról mint tragédiáról” vagy „Nikaia tragikus oldaláról” beszélhetünk.18 „Miért van az, hogy bár a hit önazonosságában Nikaia ennyire központi szerepet tölt be, láthatóan nincs erőtartaléka arra, hogy beavatkozásra ösztönözzön a keresztény történelem során elkövetett atrocitások, különösen a gyarmatosítók rémtettei ellen […] amilyen például a kizsákmányolás, a rabszolgaság, vagy épp a fizikai és a kulturális népirtás”?19 A Nikaiai Hitvallás teológiai problémái az imádság törvénye (lex orandi) és a hit törvénye (lex credendi) közötti összefüggés teológiai axiómájával kapcsolatban is nyilvánvalóak – eszerint „az imádság szabálya határozza meg a hit szabályát” (LThK320, 6. kötet, 871. col.). Ha ugyanis a nikaiai zsinati atyák a Miatyánkot, amint joggal feltételezzük, annak központi kérésével együtt imádkozták – jöjjön el a Te országod! –, de Isten országát nem említik meg sem a Nikaiai Zsinaton, sem az összes későbbi zsinaton, az I. Vatikánumot is beleértve, akkor az Isten országa nélküli nikaiai lex credendi nincs összhangban az Isten országáért könyörgő Miatyánk lex orandijával.
6. A Nikaiai Hitvallás: a bálványimádással összeegyeztethető ortodoxia alapja
A Nikaiai Hitvallás teológiai elemzése a „hit perszonalista korlátozásának” mint „nikaiai tragédiának” a bemutatásával még nem jutott el a probléma legbenső magjáig. Ha a teológia lelke valóban a Szentírás, a Biblia pedig a norma normans non normata, akkor a reflexióba be kell vonni a Biblia kategoriális elméleti keretének egyik központi elemét, amely a görög gondolkodástól teljesen idegen. Ez az elem a bálványimádás. A Bibliában az Istenbe vetett hit fő ellentéte nem Isten létezésének tagadása. Nem teizmusról vagy ateizmusról van szó. Bibliai nézőpontból sokkal inkább a halál bálványainak eltűrése vagy imádata áll szigorú ellentétben az élet Istenébe vetett hittel. „A Bibliában a bálványimádás két alapvető formájával találkozunk: az eltévedt bálványimádással és a helyettesítő bálványimádással”.21 A helyettesítő bálványimádásról Izajás és Jeremiás próféta ír (vö. Izajás 44,9–19; Jeremiás 10,1–5), és a bölcsességirodalom is tanúskodik róla (vö. Zsoltárok 115,4–8; Bölcsesség 13–14). A helyettesítő bálványimádás emberek által faragott vagy öntött alakok imádását jelenti. Eltévedt bálványimádás az aranyborjú imádása (vö. Kivonulás 32). Ez a bálványimádás a Jahve-hiten belül valósul meg. „Az aranyborjút nem ’más istenként’ mutatják be, és Jahvét sem akarják átvitt értelemben ezzel a szoborral ábrázolni”. Nem „más istenről” van szó, hanem „Istenről másként”. „A nép már nem a szabadító Istent akarja követni, hanem azt követeli, hogy Isten a kísérője legyen elnyomott népének”. Isten dolga nem az, hogy felszabadítsa népét, hanem hogy elnyomott helyzetében megvigasztalja. „Az ilyen vigasztaló isten imádása bálványimádás”.22 A Nikaiai Hitvallás esetében eltévedt bálványimádásról van szó.
Fentebb láthattuk, hogy a hitvallás a hit „tragikus aspektusát”, „perszonalista korlátozását” képviseli. Ha kritizálható, hogy ennek következtében olyan viszonyokat tűrtek el, amelyek nem felelnek meg Isten országának, vagy lehetővé tették a népirtás gyakorlatát,23 akkor ezt teológiailag csak a bibliai „eltévedt bálványimádás” kategóriájával lehet megfelelően jellemezni. Franz Hinkelammert felismerése, miszerint „a kereszténység talán az egyetlen világvallás, amelynek ortodoxiáját saját eredetének tagadása határozza meg”,24 teológiailag úgy pontosítható, hogy ezt a tagadást legkésőbb a Nikaiai Zsinat óta egy bálványimádással összeegyeztethető ortodoxia megfogalmazásával érték el. Ezt figyelembe véve kell értelmezni a Nikaiai Hitvallásban azt a megfogalmazást is, miszerint Jézus Krisztus egylényegű (homoúsziosz) az Atyával. A görög – de nem bibliai – kifejezés, amelyet valószínűleg a megkereszteletlen császár kérésére illesztettek be a hitvallásba, a hit perszonalista korlátozásának, illetőleg Nikaia tragédiájának összetevője, következésképpen a bálványimádással kompatibilis ortodoxiának is egyik eleme. Kívül van a bibliai gondolkodás kategoriális elméleti keretén, vagy inkább szemben áll vele: Krisztus „isteni mivoltát” sugallja, amely nem állt az evangéliumok elbeszéléseinek és az apostolok igehirdetésének fókuszában.25
Mindezek előterében a Nikaiai Hitvallás egy olyan tanítóhivatali eszmei kollektívum alapító szövege, amelynek gondolkodásmódja összeegyeztethető a bálványimádással. Nikaia pusztító következményei közé tartozott a zsidók rágalmazása, amint azt a zsinaton elnöklő Konstantin császár egyik levelében a „gyűlöletes zsidó népségre”26 tett utalás is bizonyítja. Jézus kereszthalálának újraértelmezése nyomán a zsidók elutasítása megsemmisítésükké radikalizálódott. Míg a tanítványok szemében Jézus halála alapító vértanúság volt, amely az ő követésére bátorított, addig az egyház és a császárság szövetsége számára alapító gyilkossággá vált, amely indokot szolgáltatott az állítólagos istengyilkosok és leszármazottaik meggyilkolására. A keresztény antijudaizmus a konstantini fordulat következménye, amely részben felelős a holokausztért és a zsidók mai napig tartó diszkriminációjáért. Elsőként a II. Vatikáni Zsinat Nostra aetatekezdetű nyilatkozata utasította el a zsidóellenesség minden fajtáját.
A Nikaiai Zsinat után folytatódtak a teológiai viták. A Theodosius császár által 381-ben összehívott Első Konstantinápolyi Zsinaton a „150 konstantinápolyi atya hitvallásában […] az isteni jelleget a Szentlélekre is vonatkoztatták”,27 és ezzel kötelező módon megfogalmazták a Szentháromság tanát. Ezt tekintik a kereszténység döntő és megkülönböztető elemének és „a kereszténység központi misztériumának, […] bár az Újszövetségi Szentírás nem tartalmaz dogmát vagy kifejezett tanítást a Szentháromságról, akkor sem, ha benne kell keresnünk a dogma »gyökérzetét«”.28 Ennek fényében válik érthetővé az a megállapítás, amely szerint a krisztológiai (és teológiai) töprengés legkésőbb a Nikaiai Zsinat óta olyan „teológiai észjárást és érvelésmódot jelent, amelyet valójában egy mindinkább önmagára irányuló gondolkodásmód követelményei határoznak meg”.29
7. A kereszténység máig tartó belső megosztottsága
Első évszázadaiban az Isten országa-mozgalomnak két, egymást követő önértelmezése bontakozott ki. Előbb, a bibliai írások kánonjának rögzítése nyomán, egy szentírási-biblikus, majd a Nikaiai Zsinattól kezdve egy tanítóhivatali-dogmatikai önértelmezés. Legkésőbb a konstantini fordulat és a Nikaiai Zsinat óta különbséget kell tennünk a Biblia kategoriális keretéhez igazodó prófétai-messiási kereszténység és a görög filozófia kategoriális keretéhez kötődő, birodalmi és a bálványimádással összeegyeztethető tanítóhivatali kereszténység között. Ennek a különbségtételnek felel meg a valódi és a torz kereszténység (Ernst Bloch30), valamint a felszabadító és a dekoratív teológia (Franz Hinkelammert) megkülönböztetése.
Azt, hogy „az imperium keresztényesítése valójában a kereszténység imperializálása”, egy 333-as császári ediktum bizonyította, amely halálbüntetéssel fenyegette meg más vallásúak iratainak birtoklását.31 Öt évvel azután, hogy Theodosius császár államvallássá tette a kereszténységet, 385-ben Trierben perbe fogták az egyházkritikus és aszkéta Priscillianus spanyol püspököt és követőit. Tours-i Márton és Milánói Ambruspüspök tiltakozása ellenére mágia gyakorlásának vádjával halálra ítélték és kivégezték őket. Először fordult elő, hogy már nem pogány rómaiak végeztek ki, hanem keresztények ölettek meg keresztényeket. Ettől kezdve vérnyom húzódott végig az összes felekezet történelmén. Elég, ha itt csupán két, az egyház által szentté avatott személyt idézünk emlékezetünkbe. A keresztes hadjáratra buzdító clairvaux-i Bernát kijelentette: „Krisztus lovagja […] tiszta lelkiismerettel öl, és még békésebben hal meg. Ha meghal, önmaga hasznára válik; ha öl, Krisztusnak válik hasznára. […] Az általa okozott halállal Krisztus nyer; ha elszenvedi, ő maga.”32 A vitatott teológus és jezsuita, Bellarmin Róbert helyeselte az eretnekek elégetését.
A kereszténység a mai napig megosztott – a római katolikus egyházban ez a legmagasabb hierarchikus szinten is nyilvánvaló. 2007-ben Joseph Ratzin ger / XVI. Benedek a Názáreti Jézus első részében előbb a következőt állítja: „Az »evangélium« központi tartalma így szól: Isten országa elközelgett”.33 De aztán kijelenti: „Jézus egészen egyszerűen Istent hirdeti […] azt mondja nekünk: van Isten”.34 Ratzinger/XVI. Benedek ezzel a „hit perszonalista korlátozását” valósítja meg, amely összeegyeztethető a bálványimádással. Egy lépéssel azonban ennél is tovább megy, amikor azt feltételezi, hogy a „regnocentrizmus” (az országközpontúság) zavaróan hasonlít Jézus harmadik megkísértéséhez (vö. Mt 4,8–10). Nem idézi a szöveget Máté evangéliumából, hanem csupán átfogalmazza és ezzel megfordítja jelentését. Máté evangéliumában az ördög „a világ minden országát és azok dicsőségét” kínálja Jézusnak. Jézus válasza: „Távozz tőlem, Sátán!” (Mt 4,9–10). Ratzinger szerint azonban az ördög ajánlata „az egész föld egyesítését” jelenti „a béke és a jómód nagy birodalmában”.35 Az ördög neve, amely a béke és jómód ajánlatához kapcsolódik, nem Sátán, hanem Lucifer. A korai egyházban Lucifer keresztségi név volt, egy cagliari-i templom védőszentje és egy ottani püspök neve. Legkésőbb a 10. századra Lucifert ördögként említik azzal a váddal kapcsolatban, hogy XII. János szexuális kapcsolatban állt vele.36 Hogy a különbségtételt jobban megértsük: Sátán a szegények ördöge: ő tartja fenn azt a világot, amelyben a szegények szenvednek. Lucifer a gazdagok ördöge, mert úgy változtatja meg a világot, a gazdagoknak kedvezzen.
Ferenc pápa ellenben Evangelii Gaudium kezdetű, programadó apostoli buzdításában (2013) így ír: „A Szentírást olvasva világos, hogy az evangélium témája nem csak az Istenhez fűződő személyes kapcsolat. […] Az ajánlat Isten országa (Lk 4,43). […] Keressük az ő országát: »Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá« (Mt 6,33). Jézus terve, hogy megalapítsa Atyja országát; ezért parancsolja tanítványainak: »Menjetek és hirdessétek: Közel van a mennyek országa« (Mt 10,7). (EG 180, kiemelés az eredetiben). Ilyen értelemben jelenti Ferenc számára az evangelizáció azt, „hogy jelenvalóvá tesszük a világban Isten országát” (EG 176). Majd így folytatja: „Elég átfutni a Szentírást, hogy felfedezzük, a jóságos Atya mennyire meg akarja hallani a szegények kiáltását: »Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát, és hallottam a munkafelügyelőkre vonatkozó panaszát; igen, ismerem szenvedését. Azért szálltam le, hogy kiszabadítsam az egyiptomiak hatalmából. Ezért menj, elküldelek« (Kiv 3,7–8.10)” (EG 187). E fejtegetéseivel és idézeteivel Ferenc pápa teológiatörténetet írt; ezeknek köszönhetően lett ő 1688 évvel a Nikaiai Zsinat után alighanem az első pápa a történelemben, aki kimondottan szembefordult a „hit perszonalista korlátozásával”, „Nikaia tragikus oldalával”, melyet a zsinat tanítóhivatali szinten rögzített, és visszatért a Biblia kategoriális elméleti keretéhez igazodó szentírási teológiához.
A „teológiatörténet” szó használata itt talán azért nem túlzás, mert a Kivonulás könyve 3,7–10 a két reprezentatívnak tekintett lexikon, az LThK3-ban és az RGG4 egyikében sem szerepel az „Isten” címszó alatt. Ferenc pápa tisztában volt a módszertani nehézségekkel – ez jól látható, ha a „négykezes enciklikát”, a Lumen Fidei-t, amelynek szövegét XVI. Benedektől vette át (vö. LF 7) összehasonlítjuk az Evangelii Gaudiumban tett kijelentéseivel. A Lumen Fidei azt állítja, hogy „a görög kultúrával” folytatott párbeszéd „hozzátartozik a Biblia lényegéhez” (LF 29), s hogy „az evangéliumi üzenet találkozása az antik világ filozófiai gondolkodásával […] termékeny kölcsönhatást jelentett a hit és az ész között” (LF 32). A bibliai gondolkodás és a görög ész összekapcsolásában rejlő módszertani problémákat nem érzékeli. Ezt a hátteret figyelembe véve kell értelmezni Ferenc pápa megállapításait az Evangelii Gaudiumban: „a kereszténység nem rendelkezik egyetlen kulturális modellel” (EG 116); ezért „nem felelne meg a megtestesülés logikájának, ha egy egykultúrájú és egyhangú kereszténységben gondolkodnánk” (EG 117). „Nem várhatjuk el, hogy minden kontinens összes népe utánozza a keresztény hit megjelenítésében azt a módot, ahogyan az európai népek a történelem egy meghatározott pillanatában magukévá tették azt, mert a hit nem zárkózhat be egy részleges kultúra megértése és kifejezésmódja korlátai közé” (EG 118).
Ezek a módszertani megfontolások tekintélyes teológussá avatják Ferenc pápát. Az ortodox egyházakban Kirill moszkvai és Bartolomaiosz konstantinápolyi pátriárka személyében két pátriárka ugyancsak a hierarchia legmagasabb szintjén képvisel ellentétes álláspontot Putyin Ukrajna elleni háborús agressziójával szemben. A Krím annektálásának évfordulóján Putyin élő televíziós adásban bálványimádó módon idézett János evangéliumából: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Ezzel szemben a Nyilatkozat az ’orosz világ’ (Russzkij Mir) doktrínájáról című 2022-es dokumentumban ortodox teológusok „hamisnak, visszataszítónak és keresztényietlennek” nevezik a Putyin és Kirill által fő indítékként említett ideológiát, az „orosz világ” doktrínáját, amelyet követve „az ortodox egyház megszűnik Jézus Krisztus evangéliumának egyháza lenni”.37 Az Egyesült Államok keresztény felekezetein belül hasonlóképpen áll szemben egymással a Trump politikáját támogató Lorenzo Semelltiszteletes és Mariann Edgar Budde püspök asszony álláspontja – utóbbi Trump beiktatása után megpróbált hatni az elnök lelkiismeretére. Budde már Trump megválasztása előtt is „istenkáromlásnak” nevezte a „Biblia felhasználását egy olyan üzenet érdekében, amely merőben ellentétes Jézus tanításaival”. Trump idejében olyan „keresztény nacionalizmus” jut hatalomra, amelyet nagyrészt Russell Vought ügyvéd, a Költségvetési Hivatal igazgatója fogalmazott meg. William Barber fekete teológus szerint a keresztény nacionalisták „elferdítik a keresztény hitet”, amikor „gyűlölettel és erőszakkal helyettesítik a szeretetet és az együttérzést”. Az amerikai püspököknek írt levelében Ferenc pápa ennek szellemében nevezte, kifejezetten a Kivonulás könyvére hivatkozva, „a tömeges deportálások programjának elindítását” olyan válságnak, amely „sok férfinak és nőnek, sőt, egész családoknak a méltóságát sérti”. Véleménye szerint az szolgálja a közjót, ha a jogállam következetesen kiáll a „leggyengébb, legkiszolgáltatottabb és legvédtelenebb emberek” mellett.38
8. Konklúzió
Globális szinten is e kétféle, eltévedt és helyettesítő bálványimádás világában élünk, amelyben a bálványimádó módon Istenre hivatkozó Pax Americana áll szemben a magát bálványimádó módon kereszténynek nevező Pax Russicával. A világ többi részével együtt mindkettő a kommunista Pax Sinicaversenytársa, ám mindegyik annak a Pax Capitalisticának a része, amelyet Ferenc pápa a „pénz bálványozásának” (az eredetiben: „fetisizmusának”, EG 55) és „kirekesztésen alapuló, gyilkos gazdaságnak” (EG 53) nevez. A bálványimádásnak ezekkel a formáival szemközt azonban a nikaiai ortodoxia hallgat, mivel kategoriális elméleti keretrendszere nem ismeri a bálványimádást. Ez a nikaiai zsinat „világtörténelmi jelentőségének” tragikus aspektusa.
Mérleg-fordítás