A Nikaiai Hitvallás jelentése – In memoriam Roger Haight (1936–2025)
2025.12.22. Roger Haight SJ
Kr. u. 325-ben tartották meg a keresztény hitvallás szempontjából döntő jelentőségű Nikaiai Zsinatot, és pontosan 1700 évvel később, 2025. június 19-én halt meg Roger Haight jezsuita hittudós, az Amerikai Katolikus Teológusok Társaságának korábbi elnöke. Mi köti (szorosan) össze a két dátumot, és mi indokolja, hogy az alábbi írással mindkettőről megemlékezzünk?
1999-ben az Orbis Kiadónál jelent meg Haight nevezetes krisztológiai műve, a Jesus Symbol of God (Jézus, Isten szimbóluma). A korszerű katolikus teológia szemszögéből ma már alapműként olvasható monográfiához – amely megjelenésének évében elnyerte az Amerikai Sajtószövetség (APA) kiemelkedő teológiai alkotásokat jutalmazó fődíját – a Joseph Ratzinger bíboros vezette Hittani Kongregáció 2004 decemberében észrevételeket fűzött (Notification of the Congregationfor the Doctrine of the Faith on the book, Jesus Symbol of God), szerzőjét pedig eltiltotta a tanítástól a jezsuiták bostoni Weston School of Theologyjában. 2005-ben az ekkor már többfelekezetű New York-i Union Theological Seminaryban tanító katolikus tudós The Future of Christology (A krisztológia jövője) címmel újabb kötetet adott ki. E rövidebb, de szintén mélyreható munkában a Hittani Kongregáció aggályaira reflektált. Válaszul Josef Ratzinger – ekkor már XVI. Benedek pápa – utódja is lesújtott: 2009-ben a Hittani Kongregáció végleg eltiltotta a teológiai publikálástól, de mindenfajta oktatói tevékenységtől is Haight professzort. 2015-ben – már a hit helyes praxisáról más felfogást valló Ferenc pápa idején – részlegesen rehabilitálták a jezsuita tudóst, aki nemrég, 2023-ban megkapta az Amerikai Katolikus Teológiai Társaság John Courtney Murray-díját.
Roger Haight elnémítása világszerte nagy visszhangot váltott ki. Ennek is köszönhető, hogy ma is kitüntetett figyelem övezi kiemelkedő krisztológiai munkáját – amelyből alább a Nikaiai Hitvallással kapcsolatos fejezetet közöljük, megemlékezve a zsinat 1700 éves évfordulójáról és tisztelettel adózva a teológiai vizsgálódás felelős szabadságának tanúja előtt.
„Ami a Haight atya ellen hozott intézkedéseket illeti, aggodalomra ad okot, hogy a Hittani Kongregáció közleménye elmossa a teológia és a hittan közti hagyományos különbséget, ami veszélyezteti mindkettő megfelelő működését az egyház szolgálatában.”
(Az Amerikai Katolikus Teológusok Társasága igazgatótanácsának állásfoglalásából, 2005. február 16.)
Nikaia tanítása történeti megközelítésben
A nikaiai hitvallás válasz az ariánus tanításra. Valószínűleg egy helyi – szír-palesztin – keresztségi hitvallás alapján állították össze: olyan kulcsszavakkal és kifejezésekkel toldották meg, amelyek cáfolják Arius és követői tanítását. Nicaea jelentésének történeti magyarázatát ezért általában az ariánus teológia ismertetésével kezdik, hiszen „a hitvallás megalkotóinak fő célja az volt, hogy véget vessenek… az ariánus eretnekségnek…”1
Arius teológiájának vitatott elemeit, már amennyire a fennmaradt rövid szövegekből és az azokra adott válaszokból megismerhetők, jól összegzi néhány kijelentés, például Arius Nikomédiai Euszébioszhoz írt levelének alábbi részletében. Arius azt állította, hogy
„a Fiú nem születetlen, semmilyen módon nem része a születetlennek, semmilyen előzetes anyagból [nem formálták meg], hanem [Isten] akarata és tanácsa hozta létre az idők és aiónok előtt; telve van (kegyelemmel és igazsággal), isteni, egyedülálló, változatlan. És mielőtt született, teremtetett, elrendeltetett vagy alapíttatott volna, nem létezett. Nem volt tehát születetlen. Azért üldöznek bennünket, mert azt mondjuk: „A Fiúnak van kezdete, de Istennek nincs kezdete.” Ezért üldöznek minket, és azért, mert azt mondjuk: „ő olyan dolgokból [jött létre], amelyek nem voltak.” De ezt mondjuk, mivel ő sem nem része Istennek, sem [nem formáltatott] semmilyen előzetes anyagból.”2
Egy másik levélben, amely közös hitvallási tétel formáját öltötte, és amelyet sok hasonló hitű ember támogatott, az ariánusok úgy hivatkoztak a Fiúra, mint „Isten tökéletes teremtményére”. Arius így folytatta:
„Így tehát három hüposztászisz létezik. Isten, aki mindennek oka, kezdet nélkül való és egyedülálló, míg a Fiú, akit az Atya időtlenül nemzett, és aki az idők előtt teremtetett és létrehozott, nem létezett, mielőtt született volna – de mivel időtlenül, mindenek előtt nemzették, egyedül őt alkotta meg az Atya. Ő sem nem örökkévaló, sem nem társ-örökkévaló, sem nem az Atyával együtt születetlen, és nem is együtt létezik az Atyával… De Isten így, mint Monád és mint mindennek az oka, mindenek előtt van.”3
Bár e nézetek történeti előzményeiről keveset tudni, az ariánus álláspont logikáját bizonyos fokú egyetértés övezi. Az ariánusok alapvető értéket tulajdonítottak annak a gondolatnak, hogy Isten egyetlen és transzcendens: egyedülálló, egyszerű, osztatlan, nincs benne különbség; ő minden másnak egyetlen és elsődleges alapelve. Mivel a Fiú különbözik az Atyától, Isten megosztását jelentené, ha isteni státust tulajdonítanánk neki. Egy csak látszólag materialista előfeltevés szerint ha a Fiú Isten szubsztrátumából („alapanyagából”) lenne megformálva, akkor ketten volnának. Isten emellett abszolút transzcendens, hatalma egyedülálló, így senki sem lehet egyenlő vele. Minden más Isten egyedülálló hatalmából származik és teremtetett.
Minden krisztológia tartalmaz valamilyen elgondolást az üdvösségről. Az ariánus felfogásban hallgatólagosan ugyan, de az iratokból kikövetkeztethetően jelen van az a meggyőződés, hogy Jézus Isten iránti engedelmessége által üdvözítette az embereket, és hogy akkor üdvözülünk, ha utánozzuk őt.4 Ha Grillmeiernek igaza van abban, hogy Logosz-szarx-krisztológiát tulajdonít az ariánusoknak, akkor Jézus Krisztus racionalitására és szabadságára Fiú vagy Logosz mivolta ad magyarázatot. Ezáltal erős érvünk van arra, hogy a Jézusban megtestesült Logoszra úgy tekintsük, mint amely utánozható. Igaz, hogy a Jézusban megtestesült Fiú minden embert felülmúl, mivel azonban szabad és racionális teremtmény, utánozható.
Az ariánus álláspontot az alábbi mondat vagy szlogen foglalja össze: „volt, hogy nem volt.” Jóllehet a Fiú előbb volt, mint minden teremtett valóság, amely általa jött létre, a Fiú maga is teremtmény. Tekintettel arra a tanításra, miszerint Isten mindenek egyedüli forrása, és arra a üdvösségelméletre, amely a Logoszt létében alárendeltnek tekintette, még ha a Logoszt bizonyos értelemben „isteninek” nevezte is, az arianizmus lényege az, hogy a Logosz valójában teremtmény.
Miután ismertettük az ariánus doktrína főbb állításait, a nikaiai zsinat történeti jelentését könnyen kiolvashatjuk azokból a kiemelt mondatokból, amelyek közvetlenül az arianizmus tanítására vonatkoznak, és amelyeket egy jellegzetes korabeli hitvallás keretébe illesztették be:
„Hiszünk… az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten Fiában, aki az Atyától született, aki egyszülött, vagyis az Atya lényegéből való, Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől, született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű…”5
Az „egyszülött” kifejezésnek nincs különösebb jelentősége, „hiszen ezt az ariánus vita minden résztvevője elfogadta, és nem tulajdonítottak neki különösebb dogmatikai jelentőséget”.6 Ezzel szemben „az Atya lényegéből való” kifejezés közvetlenül ellentmond az ariánus nézetnek, miszerint a Logosz nem az Atyával azonos isteni létből született, hanem a semmiből teremtetett, ezért léte nem azonos az Atyáéval. A „valóságos Isten a valóságos Istentől” kifejezés közvetlenül ellentmond Arius különbözés nélküli, monadikus Istenének. A Fiú és az Atya közötti különbség feltételezésével szemben megerősíti, hogy a Fiú ugyanúgy valóságos Isten, vagyis ugyanolyan értelemben Isten, mint az Atya. A „született, de nem teremtmény” kifejezés különbséget tesz az Isten belső életében mintegy természetes és szellemi folyamat révén történő nemzés, valamint a semmiből való teremtés vagy létrehozás között, melynek révén a létezés esetlegessé válnék. A megfogalmazás kifejezetten támadja Ariusnak azt a nézetét, amely szerint a Fiú, mivel született, Isten akaratából jött létre. Végül pedig van egy szó, amely összefoglalja a nikaiai tanítást: „homoúszion az Atyával”. A Fiú ugyanazon lényegből való, mint az Atya. Az úszia kifejezés, amelyet általában lényegnek fordítanak, akkoriban több különböző jelentést is hordozhatott. Amikor a hitvallás a hüposztászisz [létező, „személy”] főnévhez igazította jelentését, elbonyolította a dolgokat. Vajon azt jelentené ez – miként a keleti teológusok tartottak tőle –, hogy a Fiú és az Atya egy és ugyanazon létező volna? Ez a kétértelműség megmaradt és később viták tárgya lett. A lényeg általános jelentését azonban az ariánus állásponttal ellentétesen határozták meg: a Fiú ugyanazon „szubsztanciából” való, ugyanolyan fajtájú vagy szintű isteni lény, mint az Atya. Az isteni mivoltra vonatkoztatva: ahogyan az Atya Isten, úgy a Fiú is az.
A hitvallást egy sor anatéma követi. Ezek egyszerűen tagadják az ariánus álláspontokat, mintegy formálisan megismételve az eredeti hitvalláshoz hozzáadott antiariánus mondatok lényegét. Egy olyan zsinati vagy dogmatikai tanításban, amely fenyegető álláspontra reagál, az ilyen anatémák jelölik ki azt a hermeneutikai perspektívát, amelynek segítségével a tanítás egészének a szándéka érthetővé válik.7 Az anatémák valójában az ariánus teológia alapvető tételeit ismétlik meg tagadó formában: „ám azokat, akik azt mondják: volt, hogy nem volt, s hogy mielőtt megszületett volna, nem volt, s hogy a semmiből jött létre, vagy akik azt állítják, hogy Isten Fia más hüposztászisz vagy úszia [lényeg], vagy hogy teremtmény, vagy változásnak vagy átalakulásnak van alávetve, a katolikus egyház anatémával sújtja.”
Az Arius álláspontját alátámasztó általános elképzelésről biztosabbat tudhatunk, mint a zsinat püspökeinek gondolkodásmódjáról, mivel a tanácskozásokról nem maradtak fenn jegyzőkönyvek vagy hivatalos feljegyzések. Néhány dolog azonban már magából az álláspontból is kitűnik. Nikaia számára a meghatározó, központi gondolat és érték a Fiú vagy Logosz szoros értelemben vett istenségének az elve. Ez magyarázza az Arius elleni reakciót azoknak a püspököknek a részéről is, akik megtűrték, sőt támogatták Órigenész alárendeltség-tanát.8 Arius azzal, hogy a Logoszt teremtménynek tartotta, átlépett egy határt – erre a következtetésre juthatunk, ha abból indulunk ki, hogy Athanasziosz mintegy harminc évvel későbbi határozott kiállása a hitvallás mellett hűen jeleníti meg látásmódját.9 Athanasziosz minden érve abból fakad és azt igyekszik igazolni, hogy a Fiú egylényegű, azonos szubsztanciából, azonos anyagból, egyazon létből való az Atyaistennel. A Fiú egylényegű, isteni mivoltában egyenlő az Atyával. Soha nem volt olyan, hogy ne létezett volna, mivel magából Isten létéből való.
Mi a nikaiai hitvallás megváltástana? A krédó az üdvösséget nevezi meg a megtestesülés kifejezett okaként: „Értünk és üdvösségünkért leszállott a mennyből, megtestesült, emberré lett…”. Az üdvösség logikáját azonban nem fejti ki a hitvallás. Ám ha Athanasius, mint már utaltunk rá, azt képviseli, ami a hitvallásban áll, a teológiai álláspont mögött – nem elrejtett, hanem jól látható – megváltástani tételre és az üdvösség axiómájára ismerhetünk. Eszerint egyedül Isten üdvözít, ha tehát a Logosz vagy a Jézusban megtestesült Fiú nem a szó szoros értelmében isteni vagy Istentől való, akkor nincs üdvösség.
Más írásaiban Athanasziosz részletesebben kifejti saját értelmezését az üdvösség történetéről. Az axióma azonban elég egyértelműnek tűnik: Isten lévén a Fiú kinyilatkoztatta Istent, megistenítette az emberi testet és elküldte a Szentlelket. A Szentlélek által pedig mi is megistenülünk és üdvözülünk. Isten emberré lett, hogy az ember istenivé lehessen.10Összegezve tehát: a preegzisztens [előzetesen létező] és Jézusban megtestesült Fiú vagy Logosz egylényegű az Atyával. Isten Atya és mindig Atya, így mindig is létezett Fiú. A Fiú Isten lényegéből és létéből származik.
A nikaiai nyelvezet kritikája mai nézőpontból
Várható, hogy egy tizenhét évszázaddal ezelőtt egy másik kulturális és szellemi környezetben kidolgozott formula bizonyos pontokon ellentmondásba kerül a posztmodern kultúrával. Az itt következő kritika nem a hitvallást létrehívó előfeltevésrendszer belsejéből fakad. Az ilyen típusú kritikának egyébként szintén volna értelme. Például ha elképzelhetetlen volt, hogy maga az Atyaisten testesüljön meg a véges és anyagi világban, hogyan testesülhet meg az Atyával azonos természetű Fiú? Vannak tehát nem vizsgált előfeltevések a transzcendens Isten természetéről, a közvetítésről és a hallgatólagos alárendeltségről, amelyeket történeti távlatból eredményesen vizsgálhatnánk.
Ám ha egy ilyen kritikai vizsgálódás lezárulna, még mindig előttünk állna a feladat, hogy a nikaiai formulát összekapcsoljuk azok kérdéseivel, akik ma találkoznak vele. Ez a jelen kritikai reflexió nézőpontja. Látni fogjuk, hogy meggondolásaink nem korlátozódnak a nikaiai nyelvezetre, hanem tágabban az azt létrehozó patrisztikus teológiai kultúrára is érvényesek, a nikaiai hitvallást elutasító ariánusokat és az azt védelmező Athanaszioszt is beleértve. Kritikai reflexióink szándéka nem negatív; inkább arra törekszünk, hogy a mérlegelő gondolkodás segítségével megértsük, mi történik e döntő hitvallási kijelentésben, hogy azután a hozzá való hűség jegyében legyen új módon megérthető.
*
A nikaiai teológiára tekintve nyilvánvaló, hogy szinte kizárólag a jánosi fogalmi keretre támaszkodik. Ez önmagában nem negatív fejlemény – minden végiggondolt krisztológiának rendelkeznie kell valamilyen átfogó vagy integratív kerettel. Amikor azonban a jánosi fogalmi keret – amelyben a Logosz alászáll és megtestesül – más, hamarosan tárgyalandó jellemzőkkel kombinálódik, felülírja és kizárja az Újszövetség többi krisztológiájában megjelenő témákat, különösen a szinoptikus evangéliumok krisztológiáit, amelyek Jézust egyértelműen és teljes egészében emberi lényként ábrázolják.
A nikaiai tanítás a Szentírásra hivatkozik ugyan, de úgy használja a Szentírást, ahogy ma már elfogadhatatlan. Számára a Szentírás közvetlen információkat – tényeket vagy objektív adatokat – közöl a transzcendens valóságról. Ez nem csak a nikaiai atyákra jellemző; az ariánusoknak is megvoltak a kedvenc bizonyító szövegeik. Amikor például a nikaiaiak azt állították, hogy a Fiú „Istentől jön” (Jn 8,42), az ariánusok azzal vágtak vissza, hogy minden teremtett dolog nemkülönben „Istentől van” (1Kor 8,6; 2Kor 5,18). S valóban, az egyházatyák teológiája általában, szentírás-használatának jelentős mértékű kifinomultsága ellenére11, továbbra is úgy olvasta a Szentírást, mint amely reprezentatív ismereteket közvetít a transzcendens valóságról. Mással nem magyarázhatjuk sem a megvitatott témákat, sem az atyák ezekről felhalmozott ismereteinek roppant mennyiségét. […]
Ma a kritikai szövegolvasás és a hermeneutika különböző formái általánosságban is nagy hatással vannak az elméleti tudás episztemológiájára, megszerzésének elvi alapjaira. A patrisztikus teológia vonatkozásában fel kell tennünk a kérdést: vajon a nikaiai atyák honnan tudták, hogy az Atyának Fia van, hogy a Fiú öröktől fogva születik vagy sem, és hogy alárendeltje-e az Atyának vagy sem? Honnan származnak a transzcendens Istenről alkotott fogalmak és ítéletek? E kérdésekre mindenekelőtt a Szentírás tekintélyével felelnek. Úgy idézik a szentírási szövegeket, hogy azok propozicionális formájukban – szó szerint érvényes kijelentések gyanánt – előfeltevésekkel szolgálnak a belőlük levezetett gondolkodáshoz. A teológia azonban kritikai tudományágként nem elégedhetik meg a Szentírás ilyen használatával. Abból a kiindulva, hogy a következtetések nem jobbak, mint az azokat alátámasztó érvek, számolnunk kell azzal, hogy mind Arius, mind a nikaiai hitvallást védelmező Athanasziosz számos következtetése újraértelmezésre szorul, mégpedig más módszertani alapokon.
A nikaiai dogma a tárgyát illetően is zavart kelthet. Kire vonatkozik a tanítás? Jézusra? Vagy a Logoszra? Vagy Istenre? A probléma abból fakad, hogy a liturgia és az Újszövetség nyelvében valamiképpen isteni lényként elismert Jézus státusának a kérdése átalakult azzá a kérdéssé, hogy mi a Logosz helye Isten életében. Az eredmény: a nikaiai dogma kétértelműsége. Vajon Jézusról szóló tan? E kérdésre több válasz is létezik.
1) Nem, a tan az idők kezdete előtt született Fiúra vonatkozik. A nikaiai nyelvhasználat ritkán irányítja képzeletünket a názáreti Jézus felé. Hallatán sokkal inkább egy örök, mennyei Fiúra gondolunk.
2) Nem, a dogmát joggal tekintjük szentháromságtani kijelentésnek, mivel Isten differenciált belső életéről szól.
3) Igen, az „egy Úrba, Jézus Krisztusba” vetett hitet fejezi ki. Jézusról szól, mert a Logosz, az Atyától megkülönböztetett Isten létező pontosan ugyanaz az alany, mint Jézus, a földi alak. De a kortárs Jézus-kutatás vajon ezt a názáreti Jézust írja le? Ezen a ponton mélyreható konfliktus alakul a nikaiai tanításban ábrázolt Jézus képe és az újszövetségi alak kritikai rekonstrukciójával megalkotott Jézus-kép között.
A nikaiai tanítás kritikai reflexiója nem jelenti azt, hogy a nikaiai dogma lényegét az újkori historizmusra hivatkozva el kell vetni. Sokkal inkább azt jelenti, hogy tisztáznunk kell, mit mond a tan, és hogyan mondja. Az eredeti probléma arra vonatkozott, hogy mit jelent Jézus istensége a monoteisták számára. A nikaiai tan mindenekelőtt Jézusról szól: ebből adódik a probléma, és az Istenről való gondolkodás erre a problémafelvetésre nyúlik vissza. A szentháromságtan teljes egészében a megváltástantól és a krisztológiától függ, ezek nélkül nincs értelme. Arius válságot okozott, mivel a Logosz teremtettségét hangoztatva egyúttal tagadni látszott, hogy maga az igaz Isten van jelen és működik üdvözítő módon Jézusban. Arius aláásta Jézus istenségét. Erre a felvetésre Nikaia nemmel válaszolt. A nikaiai tanítás tehát elsősorban Jézus Krisztusról szól, és hozzá kell visszavezetnie. Az Isten belső életéről való spekulációknak nincs alapja a keresztény hagyományban, kivéve az Istennel való találkozást Jázusban.
Összegezve tehát elmondható, hogy posztmodern nézőpontból a nikaiai tan alapvető problémája a Logosz hüposztásziszként való felfogásában és az Újszövetség alulról építkező krisztológiájának a felülről építkező krisztológia felé történő második századi eltolódásában rejlik. A probléma megoldása pedig a nikaiai tan jelentésének újraértelmezése egy alulról építkező – a tanításhoz hű, ugyanakkor az Újszövetséggel összhangban lévő – krisztológia nézőpontjából.
Nikaia egy lehetséges értelmezése
A nikaiai dogma kritikai reflexiója, legalábbis mai állása szerint, jelentős távolságot állapít meg a tan kialakulásának fogalmi kerete és a mai keresztények által használt fogalmak között. Ahhoz, hogy a nikaiai tanítás lényege átadható és befogadható legyen, tudatos elmozdulásnak kell történnie a tanításban közölt tartalmak megértését irányító előfeltevések terén, és új nyelvre van szükség a tanítás tartalmának kifejtéséhez. A stratégia megköveteli, hogy az újraértelmezést két szakaszban hajtsuk végre: az első a nikaiai tanítás jelentésének értelmezése, a második pedig teológiai magyarázata. Itt most csak a hitvallási formula megértésének első hermeneutikai feladatával foglalkozunk. […]
Előfeltétevések
Először is azt az új keretet jellemezzük, amelybe a nikaiai tanítást be kell illesztenünk. Milyen feltételezésekre épül a következő értelmezés? Ha egy bizonyos következtetés alapjául szolgáló előfeltevések és érvek már nem érvényesek, akkor magát a következtetést nehéz lenne továbbra is fenntartani. Ám ha maga a következtetés érvényes, új érveket kell találni hozzá, új hihetőségi struktúrát, amelyben a hit értelmet nyerhet. Ezt szem előtt tartva a Nikaia interpretációjának alapjául szolgáló tételek vagy előfeltevések általános leírásával kezdem.
Először is Nikaia jelentésének értelmezése nem függhet kizárólag a jánosi nyelvi kerettől, még kevésbé korlátozódhat a János evangélium prológusának krisztológiájára. Nem arról van szó, hogy a jánosi krisztológiát ki kellene zárni Nikaia jelentésének értelmezéséből, hanem arról, hogy az Újszövetség krisztológiáinak pluralizmusa nem teszi lehetővé azt a kizárólagos hegemóniát, amelyet a Logosz nyelve élvezett az egyházatyák korában. Nikaia lényegét olyan nyelven kell kifejezni, amely túllép a Logosz megtestesülésének határain, miközben hű marad a hitvalláshoz. A Logosz-szimbólum nem elengedhetetlen a hitvalláshoz, és önmagában sem bírt meghatározott jelentéssel. Mivel a Logosz nyelvezetét soha nem kérdőjelezték meg, meghatározása sohasem tartozott a zsinati atyák dogmaalkotó szándékához. Minden fél elfogadta, hogy van előzetesen létező (preegzisztens) Logosz, amely Jézusban megtestesült. A vita környezetét a szubsztanciának tekintett Logosz nyelvisége alkotta. Csakhogy a fogalmi keret a probléma részévé vált; a posztmodernség szellemi kultúrájában elveszítette érthetőségét és erejét. Olyan interpretációt kell tehát találnunk, amely túllép a jánosi nyelvezet meghatározta szűk kereteken.12
Másodszor, egy olyan alapvető dogma értelmezése, mint amilyen a nikaiai, nem tekinthet el a vallási tapasztalat, a tudás, a nyelv, a teológia és a doktrína kritikai elméletétől. Minden értelmezés – azok is, amelyek állítólag a közfelfogáson alapulnak – feltételezi ezeknek az alapvető kérdésköröknek valamilyen előzetes felfogását. Bár ezeket a témákat nem lehet a teológiai érvelés minden egyes szakaszában újra meg újra áttekinteni, a teológia nem haladhat előre úgy, hogy egyszerűen kinyilatkoztatott tekintélyként, az emberi létezésre vonatkozó állítások alátámasztására idézi a Szentírást. Az itt bemutatott értelmezés összhangban van a hit, a kinyilatkoztatás és a vallási ismeret szimbolikusan strukturált megértésmódjával. Ez a szimbolikus realizmus szem előtt tartja azok vallási tapasztalatát, akiket megszólít.
Harmadszor, a Logosz kifejezés alapjában véve olyan vallási szimbólum, amely rendszerint Isten egyik aspektusát vagy – átfogóbban – egyszerűen magát Istent jelöli valamely sajátos látószögből vagy szempontból. Eredetileg így keletkeztek és működtek olyan szimbólumok, mint a Bölcsesség, a Lélek és Isten Igéje.
Ez az eredeti értelem megalapozó értelem is egyben. Amikor a vallási szimbólumot tárgyiasították és valóságos, objektív létezőként vetítették ki, ez a mentális folyamat nem rombolta le magát az alapot. A Logosz továbbra is szimbólum marad, amely nyelvi formát ad az ember Istenről szerzett tapasztalatának. Most nem foglalkozunk azzal a kérdéssel, hogy a Bölcsesség, az Ige és a Lélek tárgyiasításának van-e az emberi elmétől független, különálló, objektív megfelelője. […] A lényeg itt az, hogy értelmezésünk előfeltevése szerint a Logoszt elsősorban a szimbolikus vallási tudás dinamikájának alapvető szintjén kell megértenünk.
Negyedszer, Nikaiát ma az alulról építkező krisztológia perspektívájából kell újraértelmeznünk: azaz történeti és keletkezéstörténeti értelemben, az újszövetségi szövegtanúk rétegei szerint, a szimbolikus történeti közvetítés dinamikájának formális szerkezetét szem előtt tartva. A perspektíva elmozdítása a felülről építkező krisztológiától – amelyben a nikaiai tanítás megfogalmazódik – egy olyan távlat felé, amely a názáreti Jézusból indul ki és folyamatosan utal rá, jelentős változás. Magában foglalja a teljes krisztológiai építmény elemeinek új keretben történő elrendezését, ami lélektanilag nehéz folyamatnak bizonyulhat és gyakran jelentős önreflexiót igényel. A nikaiai tanításnak nem része értelmezésének perspektívája; a nézőpont és a keret a történelemből adódik, a mindenkori értelmező álláspontjaként és horizontjaként. Ahhoz, hogy az átmenet megvalósuljon, tudatosan fel kell tennünk a kérdést: hogyan jelenne meg a nikaiai dogma lényege az alulról építkező krisztológia új fogalmi keretében? Az Újszövetségben kibontakozó krisztológiák jelen esetben hasznunkra válnak, mivel egy fölfelé emelkedő krisztológia mintája rajzolódik ki bennük.
Ötödször, visszatérésünk a krisztológia alulról való megközelítéséhez tisztázza a kapcsolatot Jézus istenségének és Isten természetének a kérdése között, legalábbis ahogyan ezt a kapcsolatot ma kellene megértenünk. Tekintettel a keresztény hit szerkezetére, amely nem más, mint a názáreti Jézus eseménye által történetileg közvetített találkozás Istennel, Nikaia nem képviselhet olyan gondolatmozgást, amely Isten természetétől Jézus isteni mivolta felé tart. Ez a felülről induló mozgás mind a vallási ismeretelmélet, mind az újszövetségi krisztológia fejlődésének történelmi rekonstrukciója felől nézve értelmezhetetlen. Nikaia elsősorban olyan mozgást jelenít meg, amely Jézus Krisztus és Isten természetének megértése felé halad abból kiindulva, hogy Jézusban az ember Istennel találkozott. E találkozás alapja Isten megmutatkozása Jézus tanításában, cselekedeteiben és személyében. Amit Istenről tudunk, azt egyrészt a Jézus által közvetített, Istenre vonatkozó pozitív kijelentésekből tudjuk, másrészt az Isten természetéről való gondolkodás következtében, amely abból fakad, hogy Jézusban Istennel találkozunk. Isten természetéhez tartozik, hogy jelen van teremtésében. Nikaia azt is jelenti, hogy Jézusra mint isteni státusú személyre reflektálunk, mivel benne Istennel találkoztunk. Jelképesen szólva Nikaia Istenre vonatkozó Logosz-nyelvezetének lényege az, hogy Jézusban jelen lehetett Isten és vele találkozhattunk. Krisztológiai nézőpontból pedig az a lényeg, hogy Jézust isteni lénynek kell tekintenünk, mivel vele és általa találkozunk Istennel az emberi üdvösség távlatában.
Az értelmezés logikája
Szólnunk kell még a központi zsinati formula értelmezésének logikájáról. Ez a logika aligha választható el a felsorolt előfeltevésektől, de különbséget tehetünk a premisszák, az értelmezési módszer és a levont következtetések között. Abból a premisszából kiindulva, hogy a teológia, a dogmák és a hitvallások nemcsak formálják, hanem kifejezik és megjelenítik a közösség tapasztalatát, mivel e tapasztalaton alapulnak, módszerünk a nikaiai hitvallásban rejlő tapasztalatok felismerése és rekonstrukciója. Mi az a keresztény közösségi tapasztalat, amely e hitvallásformulák révén és nem tőlük függetlenül nyert nyilvános kifejezést? A nikaiai hitvallás referenciája egyfelől egy kollektív tapasztalat: a krédó egy közösség világban való létezésének módját jeleníti meg; másfelől az a valóságkonstrukció és az a világ, amely egybehangzik a közösség egzisztenciális elkötelezettségvel. A közösség Jézusról szerzett tapasztalata üdvösségtapasztalat. A dogmának ezért az általa megjelenített üdvösségtapasztalat ad jelentést. E logikának megfelelően a nikaiai tan lényege három állításban foglalható össze:
1) Jézus Isten üdvösségét közvetíti;
2) Isten olyan, amilyennek Jézus kinyilatkoztatja;
3) Jézus Isten üdvösségét közvetíti, ezért ő maga is isteni [lény].
1) Az itt felkínált interpretáció szerint a nikaiai dogma Jézus isteni mivoltának megvallása, mely azon alapul, hogy benne rejlik az üdvösség, vagyis általa találkozunk Istennel. Nikaia krisztológiai álláspontja kimondatlanul megváltástani alapzaton, azaz konkrétan a Jézus által közvetített üdvösség tapasztalatán nyugszik. […] Maga a hitvallás is utal az üdvösségre, mégpedig úgy, mint a megtestesülés indítékára: „értünk és a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből és megtestesült”. A hitvallásból hiányzik az üdvösség logikája: annak megértése, hogy hogyan valósult meg, de egyértelmű, hogy az üdvösség nélkülözhetetlen Isten és Jézus Krisztus megértéséhez.
2) Nikaia annak alapján tesz kijelentést Istenről, hogy Jézusban, az ő közvetítő művében, életében és tanításában, halálában és feltámadásában Istennel találkozunk. Az Istenen belüli megkülönböztetések – Atya, Fiú és Szentlélek – csak közvetve érintik Nikaia lényegét. Ezért ezt a terminológiát nem vitatták – nem volt kérdéses. Arius azonban tagadta, hogy Isten olyan lenne, aki bevonódik, beavatkozik vagy más módon belevegyül a fizikai valóság, a változás, a romlás, végül pedig a halál véges világába. Válaszul Nikaia – a Jézus Krisztusban átélt keresztény tapasztalat alapján és az Istent valóságosan megjelenítő Logosz szimbóluma révén – megerősíti, hogy Isten ilyen Isten: immanens, jelen van Isten teremtett világában, jelen van az emberi létezésben.
3) Az Istennel való, Jézusban megtörténő üdvözítő találkozás alapján a Nikaiai Zsinat megerősíti Jézus Krisztus istenségét.13 Említettük, hogy a hitvallás semmilyen módon nem fejti ki, mit jelent az üdvösség. Nem állunk messze azonban a hitvallás pontos megértésétől, ha Athanasziosz alapvető érvelését beillesztjük krisztológiájának logikájába: mivel az üdvösség Istentől való, az üdvösséget elhozó Jézus Krisztus valóságos Isten kell, hogy legyen.
Nikaia értelmezése
A fenti előfeltevések és premisszák alapján, valamint az üdvösség logikája szerint a következő állításokkal vagy kijelentésekkel írhatjuk körül a nikaiai dogma tartalmát:
– Nikaia azt jelenti, hogy Jézusban nem más, mint Isten volt jelen, van jelen és működik. Azaz Isten, akivel üdvösségünkért Jézusban találkoztunk, maga az igaz Isten.
– A Jézus istenségéről szóló kijelentés pedig egy további állítást is magában foglal Istenről: Isten immanens módon és személyesen jelen van az emberi létezésben. Így nyilatkozik meg Isten Jézusban.14
Egy rövid kommentár, amelyet a nikaiai dogma e tömör értelmezéseihez fűzünk, megmutatja, hogyan őrzik meg a zsinati megnyilatkozás történeti jelentését, egyszersmind hogyan próbálnak alkalmazkodni az interpretáció jelenkori feltételeihez.
Mindkét értelmező állítás megőrzi azt a negatív, antiariánus szándékot, amely a niceai hitvallást létrehívta. Arius azt állította, hogy Istennél kevesebb – a Logosz mint teremtmény – testesült meg, volt jelen és működött Jézusban. Ezért ő egy szenvtelen, transzcendens Istenről zárt fogalmára tett javaslatot. Ez az istenfogalom az Atya szimbólumhoz kapcsolódik, de nem egészen atyai, mert el van választva és távol van a teremtéstől. Nikaia viszont Ariusszal ellentétben azt állítja, hogy a názáreti Jézussal az igaz Isten egyesült és ő működött benne, függetlenül attól, hogy az igaz Istent Sophiának, Shekinának, Dicsőségnek, Igének, Léleknek vagy egyszerűen csak Istennek nevezzük. Isten tehát az, akinek Jézus kinyilatkoztatja: olyan Isten, aki Jézus általi kinyilatkoztatása révén üdvösségéként válik elérhetővé az emberi nem számára.
Ez az értelmezés alulról építkező krisztológia: úgy kezdődik, hogy Jézusban Istennel találkozunk. Ugyanakkor magában foglalja a jánosi perspektívát. Nem mitológiai jellegű, hanem a szimbolikus nyelv valódi tartalmára figyel, amikor a keresztények vallási tapasztalatából indul ki. Nem szubsztanciának tekinti a Logoszt, erre ugyanis nincs szükség ahhoz, hogy megértsük az Újszövetség alapvető hitét, valamint a patrisztikus krisztológia és Nikaia lényegét. Pontosan tükrözi az újszövetségi közösség hitét, és erre a hitre épül anélkül, hogy hitelességét bizonyító erejű szöveghelyekre alapozná. Logikája egyértelmű, nem ezoterikus és nem bonyolult. Különbséget tesz az üdvösség tapasztalata, Isten természetének problémája és Jézus emberségének kérdése között, és megmutatja, hogy ezek a kérdések hogyan kapcsolódnak egymáshoz. E kérdésekről még sok mindent mondhatnánk, de Nikaia meg sem próbálta, hogy mindent elmondjon. Szándéka szigorúan és tudatosan arra a szűken meghatározott célra korlátozódott, hogy megcáfolja az ariánus állításokat. Sok mindent megválaszolatlanul hagyott, mindenekelőtt Jézus Krisztus konstitúciójának, mibenlétének kérdését. Ez a Khalkédóni Zsinat kérdéskörén belül, a krisztológiai kérdés másik oldalának, Jézus valóságos emberségének a tárgyalásakor vár kifejtésre.
(Mérleg-fordítás)