A Mérlegen merengve, mérlegelve – szubjektív gondolatok a 60. születésnapra

Az alábbi visszaemlékezés mélyrehatóan mutatja be a Mérleg – jelenleg Mérleg Online – célkitűzéseit, publikációinak helyét a magyar nyelvű periodikumok között, s legfőképpen szerzője, Balogh Vilmos Szilárd természettudós-teológus – három és fél évtizede a Mérleg hűséges munkatársa– személyes olvasástörténetét és alkotói pályaképét. Azt a szellemi eseménysort, amelynek során a Mérleget olvasó gimnazistából a folyóirat történetének meghatározó szereplőjévé vált.

Az írás 2025-ben, a Mérleg alapításának 60. évfordulója alkalmából keletkezett. Írója 2026. május 20-án szintén kerek születésnapot ünnepel: épp kilencéves volt, amikor befejeződött a II. Vatikáni Zsinat és elindult a Mérleg.

Isten éltesse főmunkatársunkat, vagy ahogy az évek során számtalan barátját köszöntötte a Mérleg: Ad multos annos! Szívből köszönjük Szilárd értékteremtő fáradozását, remélve, hogy még sokáig számíthatunk rá.

A zsinat és a „jegyzetek” (1965–1984)

Hol is kellene kezdeni? Az első szám 1965 áprilisában látott napvilágot – ez található a címlapon is. A zsinat még nem ért véget, a szellem azonban zsinati. Az első tudósítás szerint VI. Pál pápa az új „szentmise főpróbáját” tartja különböző római templomokban, főként a munkások által lakott negyedekben. Miután sok minden immáron olaszul hangzik el, örömmel veszik az „érthető szót”, sőt emelkedik a résztvevők száma. Az sem hallgatódik el, hogy a polgári negyedekben kissé fanyalogva fogadják az „új liturgiát”. – E sorok írója kisiskolásként még a latin „Confiteort” olvasgatja (sajátos kiejtéssel!) ministránstársaival együtt a lépcsőimában egy kis zalai faluban, miközben „a nép” énekel. A sekrestyében még XII. Piusz neve jelzi a pápa személyét (valójában utódját, XXIII. Jánost is már felváltotta VI. Pál ekkor!), és egy Barthalomeus nevű ember lenne az episcopus, vagyis a püspök (mint később kiderül ő valójában Badalik Béla Bertalan, akit 1957-ben internáltak, és haláláig, vagyis 1965 októberéig nem gyakorolhatta püspöki szolgálatát). – Ez az első Mérleg-szám Távlatok rovatában Y. Congar egyik zsinaton elhangzott előadásának kivonatos szövegét hozza: Az egyház helye a világban, ahol találkozhatunk a sajátos definícióval: „Az Egyház a megtért világ.” A domonkos teológus ma is meglehetősen ismeretlen még a magyar nyelvű teológiai irodalomban. Aztán egy dogmafejlődést tárgyaló, meglepően nyitott szöveg után Teilhard de Chardin Az Isteni Miliő című írásából (Rezek Román fordításában) kapunk ízelítőt. – Ekkortájt a falusi iskolában e sorok írója meglehetősen érdekes evolúcióelmélet nyomán arról értesül, hogy „az ember a majomtól származik”. Amit azonban a falusi nép nem igazán hisz el. „Felső tagozatos diákként” persze azt sem tudom, hogyan is kellene mindezt érte(lmez)ni, de hát a Mérleget (meg Chardint) még nem ismerem. Mára ismét érdekessé vált az ember és a gép (kibernetika, mára a mesterséges intelligencia) kapcsolatáról írt eszmefuttatás, amelynek végkövetkeztetése: „Embert azonban soha senki nem fog építeni, mert az ember más és több, mint bármilyen, akármennyire tökéletes gép.”

A „bemutatkozás” valójában a második számban (1965. július) egy olvasói levélre adott szerkesztői (vagyis – ma már tudjuk – Boór János által írt) válaszban található:

A Mérleg, a közismert „digest“-ek példáját követve, nem tekinti feladatának eredeti cikkek, tanulmányok közlését. A külföldi folyóirat-irodalom terméséből válogatja össze anyagát, részleteket közöl új könyvekből, és általában igyekszik számon tartani az érdeklődési körébe eső fontosabb kiadványokat. Az első szám anyaga tehát nem véletlenül alakult így, hanem programszerűen. És reméljük, az is kiderült belőle, hogy a Mérleg érdeklődési körébe tartozik minden, ami a zsinat szellemében megújuló Egyház — papság és hívők — jelenét és jövőjét érinti. A Mérleg anyagának összeválogatásában, fordításában, adaptálásában kereken 70 munkatárs vesz részt, akik kb. 130 külföldi lapot és folyóiratot figyelnek rendszeresen.

A 65-ös második szám már meglehetősen „nagy nevektől” hoz gondolatokat – persze ezeket akkor még Magyarországon nem igazán ismerik. Így t. k. Karl Rahner egyik interjújából:

Az Egyháznak ma olyan világban kell teljesítenie küldetését, amely politikai, intellektuális és tudományos szempontból nagykorúvá lett. [. . .] A kereszténység mint életforma megszűnik olyan vallás lenni, amelybe beleszületik az ember, és amelyet magától értetődőnek tekint. A kereszténység a személyes választás, döntés vallása lett, hitbéli elkötelezettség, amelyet állandóan meg kell újítani veszélyes és kihívó életkörülményeink közepette.[…] A diaszpóra zarándok-Egyház olyan egyház kell legyen, amelynek buzgó és aktív világi hívei vannak. Ezeknek a világiaknak tudatosítaniok kell önmagukban, hogy ők az Egyház és nem csak tárgyak, amelyekről a klérus gondoskodik, amelyeket a klérus dirigál. A keresztényeknek meg kell nyílniok a nem-keresztény világ felé és nem elzárkózni egy kényelmes gettóban, amelyet tévesen Krisztus országának hisznek. Az Egyház, feladva bizonyos tevékenységeit, korlátozott energiáit sokkal jobban összpontosíthatja a közvetlen vallási és morális feladatokra.

Meglepő módon megjelennek az első évfolyamban (talán Magyarországon még ma is) szokatlan módon a München-Freisingi Érsekség bevételeinek és kiadásainak adatai. Franz König bíborosnak az egyház jogos kritizálásáról szóló írását is ebben az első kötetben találjuk. Az évfolyam utolsó (3.) száma már egyfajta struktúrát formál. A kezdetet a közvetlen kommunikáció jegyében a Mérleg postája jelzi, amelyet Pontos jegyzetek címmel híradás követ, majd a Távlatok teljes vagy kissé rövidített tanulmányokat tartalmaznak. A Pro és Kontra aktuális, általában vitatott témákat (vegyes házasság, szexualitás, egyházi viták, stb.) tárgyal, míg az Írások a mérlegen rövidebb-hosszabb könyvismertetésekkel, a Spektrum pedig kimondottan rövid folyóirati idézetekkel igyekszik ébren tartani az érdeklődést.

A szerkesztés nem csak a kimondottan teológiai témákra szorítkozik. A zsinati hármas nyitás kézzel foghatóan megjelenik. Nyitás befelé: az egyház nem csak a klérus; nyitás a többi keresztény felekezet (ökumené) és vallás felé; és nyitás a világ felé, a kultúra és tudomány eredményeinek hívő elfogadása felé. Utóbbi nem korlátozódik az ún. szellemtudományokra. Carl Friedrich von Weizsäcker szinte „házi szerzővé” válik. Az első, tőle származó gondolatok között találjuk:

A tapasztalás feltételei között első az idő, három modusával: a múlttal, jelennel, jövővel. Minden fizikai állítás közvetlenül, vagy közvetve eseményekre vonatkozik, legyenek azok múlt, jelen, vagy jövő idejűek. Még, sajnos, befejezetlen vizsgálataimban ilyen idővonatkozású állítások logikájával foglalkoztam. Erről a területről most egyetlen problémát említek meg: a jövőre vonatkozó állítások igazságértékének kérdését. Nem tűnik helyénvalónak, hogy ezekhez az „igaz“, vagy a „téves“ igazságértéket rendeljük hozzá, hanem ezekhez a „lehetséges“, „szükségszerű“, „lehetetlen“ stb. ún. „modalitásokat“ rendelem, illetve ezek mérését valószínűségek révén.

De találkozunk egy Heisenberg-interjúval is, amelyben a Nobel-díjas fizikus az élet értelméről is szól:

Szeretnék idézni egy mondatot, amit Niels Bohr mondott egyszer az atomfizikáról. Ismeretes, hogy hosszú ideig együtt dolgoztam Bohrral. Egyszer néhány fiatal előtt vitatkoztunk az élet értelméről. A beszélgetés folyamán Niels Bohr kijelentette: „Az élet értelme abban áll, hogy értelmetlen azt mondani, hogy nincs semmi értelme.“ Ez a mondat első pillantásra majdnem cinikusan hat, pedig nagyon komoly gondolkodásból fakad, és az ilyen kérdéseknek a bizonytalanságára mutat. Ehhez a mondathoz illik a másik gondolat: „az élet értelme azokban az értékekben van, amelyeket mi magunk létrehozunk“, azaz mindenki saját maga adja meg az életének az értelmét. Vagy ha a vallás nyelvén akarjuk magunkat kifejezni: minden élet közvetlenül Isten felé mutat és értelmét ebből a vonatkozásból nyeri. Ezt a kapcsolatot minden egyes embernek magának kell keresnie, nem remélheti, hogy ez egyszerűen megadatik neki.

Az 1968-as első szám már részletesen értékeli a zsinatot. Ma is aktuális álláspontokkal találkozhatunk:

„Megtért-e Róma?“ — ezt a kérdést teszi fel a zsinat másnapján Henri Fesquet, a párizsi Le Monde című napilap ismert zsinati tudósítója. Az Egyház valóban megkezdte-e az elodázhatatlan korszerűsítést? Le tud-e mondani egy idejétmúlt „kereszténység“ […] struktúráiról, hogy a jövendő egyházává alakuljon? Ezeket az alapvető kérdéseket veti fel Fesquet a maga közvetlen, sokszor torzító, de mindig az Egyház javát célzó stílusában. A kérdéseket sohasem elvontan tárgyalja, hanem az élő valóság számtalan példájával szemlélteti. Teljes jogú embereknek tekintik-e végre az Egyházban a nőket? Megtalálják-e katolikusok, protestánsok és ortodoxok gyorsan azt az utat, amely az egység felé vezet? Elszigetelődnek-e a papok továbbra is a való világtól, a társadalomtól? A könyv végkövetkeztetéséből a reménység szava csendül ki: számos jel arra mutat, hogy a kereszténység megőrizte ifjúságának lendületét és az evangéliumi kovász még képes megerjeszteni a világot. Csak az Egyház figyeljen az idők jeleire és kövesse Krisztus Lelkének indításait!

Persze mindezeket a gondolatokat csak később „jegyzetelgettem”. Nevezetesen akkor, amikor az 1970-71-es iskolai évben a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba kerültem. Akkor sem az elején. Márciusban – általában Szent Benedek tavaszi, március 21-i ünnepéhez kapcsolódóan – lelkigyakorlatos napok voltak. A napi elmélkedések mellett a közbülső, szigorú csendben-maradás (silentium) melletti, szabadon rendelkezésre bocsátott időben lehetett olvasgatni, „elmélkedni”. Szerencsémre az osztályteremben megjelentek a Mérleg első évfolyamai is. Rávetettem magam és alapos jegyzeteket készítettem pl. Teilhard de Chardinről, meg arról is mi minden történik a (nagy)világban és nem csak a katolikusok körében. Az 1967/1-es szám ismertette a holland katolikusok úttörő vállalkozását, az ún. Holland Katekizmust:

1966 októberében jelent meg s az év végéig 400.000 példány fogyott el belőle. Sikerének magyarázata: ez az első katekizmus, amely az „új teológia“ szellemében próbálja megoldani feladatát. […] Nemcsak anyagbeosztása, hanem hangja is merőben új. A mai ember nyelvén, a naiv frázisokat és a nehéz teológiai szakkifejezéseket elkerülve igyekszik megvilágítani a katolikus hittételeket. A bizonytalan problémákat nem zárja le, gondolkodásra és dialógusra bíztatja a hívőket. S nem hiányzik belőle az önkritika sem. Az inkvizícióról például higgadtan megállapítja, hogy „sötét lap az Egyház történetében“.

Érdeklődésemet ez a nem mindennapi kötet azért is felkeltette, mert a bencés hittanárok sok mindent átvettek akkor – vagyis a hetvenes évek elején – ennek a katekizmusnak az anyagából. Talán az sem teljesen véletlen, hogy érettségi tablónkon a német kiadás logója található. A magyar egyházi, katolikus világ meglehetősen visszafogottan (elutasítóan!?) kezelte ezt a máig mértékadónak tekinthető összegzést, ami csak 1988-ban jelent meg magyarul, Újvidéken.

A 70-es évek második felében megismertet a folyóirat néhány jelentős teológiai művel: „bevezető jellegű munkák a »kereszténység lényegéről« a legújabb időkben J. Ratzinger: Einführung in das Christentum (ez már magyarul is megjelent); E. Schillebeeckx: Jesus; […] W. Kasper: Einführung in den Glauben és H. Küng: Christ sein című könyvei.” . Az első, akkor már (a bécsi OMC jóvoltából) magyarul is olvasható szerző, a későbbi XVI. Benedek pápa munkája majd további két magyar fordításban is napvilágot lát. Schillebeeckxről a magyar hivatalosnak számító teológiai irodalom nem igazán igyekszik megemlékezni, Küngöt, munkásságát pedig csak ritkán méltatja, akkor is többnyire elmarasztaló hangnemben. W. Kaspertől sikerül még akkor megszereznem a Jesus der Christus című kötetet, amelynek általam készített vázlatos fordítását az akkoriban teológiát tanulók egyfajta szamizdatként használják. A 90-es rendszerváltást követően aztán az időközben püspökké szentelt, majd később bíborossá kreált Kasper könyve magyarul is elérhetővé válik. 1981-ben Schillebeeckx-trilógiájának második kötete az ismertetett könyvek közé kerül. Ugyanakkor a felszabadítás-teológia már csak a ratzingeri kritika nyomán „magyarázódik” (1984, 368-389. o.)

A zsinat utáni fellendülést jelentős visszafejlődés kíséri. 1981-ben már a lányok ministrálásának betiltásáról szóló vatikáni rendelkezés nyomán kialakult vitáról tudósít a folyóirat információs oldala (310-311.o.). A 80-as évek elejétől kisebb teret kap a Mérleg postája. Az első korszak valamelyest „beazonosítható” levélírói részint a magyar katolikus lelkipásztorokból, részint pedig a világban szétszóródott magyar katolikus értelmiségiekből tevődnek össze. Előbbiek főként a zsinat nyomán kialakuló pasztorális feladatokhoz, prédikációikhoz szeretnének ötleteket (helyenként apologetikus szempontokat) kapni, míg a másik csoport széles bázison szeretné hitbéli meggyőződését megerősíteni.

A Mérleg könyvajánlásai, cikkei sok, későbbi olvasmányom kiindulópontjává váltak. Itt olvastam először Boros Lászlóról is. Így talán nem csoda, hogy negyedikes gimnazistaként 1974-ben – érettségire készülve – egy délutánra sikerült megkapnom Az emberben felénk hajló Isten című könyvét. Alapvető vallási élményként tartom számon, hiszen a cím pontosan lefedi azt, amiről a könyv szól, és ami nélkül nehéz lenne „keresztény életvitelről, istenképről” szólni. Heisenberg neve sem az akkori fizika-tananyagból, hanem a Mérlegből volt ismerős. Így aztán kétéves (inkább büntetésként, mint állampolgári kötelességteljesítésként kiszabott) sorkatonaságom idején 1975-ben örömmel fedeztem fel az MN 6783 alakulat könyvtárában A rész és egész című mondhatni platóni dialógus angolból (nem a német eredetiből!) készült magyar kiadását. A könyv záró sorai optimizmust sugároztak akkor ott és ma is:

Odakint zöld bükkfák álltak sorfalat a tündöklő kék ég alatt, és az Intézet tollas lakóinak változatos színpompája még derűsebbé tette a képet. Von Holst behozta a mélyhegedűjét, leült a két fiatalember közé és rázendítettek a D-dúr Szerenádra. […] Túlcsorduló öröm, életerő áradt a muzsikából; a lényegi rendbe vetett bizakodás hangján szóltak a hangszerek, a bizakodás hangján, amely elől minden csüggedés és kishitűség meghátrál. Míg hallgattam, ebben a zenében öltött formát számomra a bizonyosság, hogy – emberi időmértékkel mérve – az élet, a zene, a tudomány örökké fennmarad, jóllehet mi magunk csak rövid ideig vagyunk vendégek, vagy másként, Niels szavaival, nézők és szereplők az élet nagy színjátékában.

A 80-as évek elején már Küng-ügyről és Schillebeeckx-ügyről szólnak a hírek. 1981/1-es számban Küng Miért maradok katolikus? című több helyen megjelent írásának szemelvényes fordításában találjuk a választ:

Azért, mert csak itt tudom igenlően elfogadni azt az „evangéliumi“ katolicitást, amelynek központja és rendező elve az evangélium. [..] Katolicitás mint ajándék és feladat, mint kijelentés és felszólítás, mint eredet és cél: ebben a feszültségben akarom teológiai munkámat tovább folytatni. Jézus Krisztus „üzenetét“ akarom a mai ember számára érthetővé tenni. […K]ész vagyok nézetemet helyesbíteni, ha ez embertársi és testvéri beszélgetés formájában történik. Egy ilyen megbeszéléstől sohasem zárkóztam el. […] Az inkvizíciós kihallgatással azonban évek során szembeszegültem — az emberi jogok, a keresztény emberi jogok és a teológia tudományának szabadsága érdekében —, mert az önmagának tart fönn minden jogot és a vádlottnak szinte semmit sem engedélyez. Ezzel tartozom azoknak, akik embertelen és keresztényhez méltatlan körülmények között szenvedtek, és, amint hallani lehet, a jövőben is szenvedni fognak. Katolikus egyház: igen; római inkvizíció: nem!”

Az 1981-es év 4. számától a felelős szerkesztő Bálint László/Ladislaus neve mellett az impresszumban már megjelenik még csak „szerkesztő” megjelöléssel, de valójában a munka dandárját végző főszerkesztő, Boór Jánosneve is.

Remények és csalódások (1985-1997)

1985-ben az 1983/3. szám könyvismertetéseit komolyan véve a szerkesztőség átáll az elektronikus szöveg- és adatfeldolgozásra. A kezdet nehéz: a program nem mindig azt hozza, amire számítani lehet. Az újítást a (fő)szerkesztő indokolja:

Hosszú távon a jelenlegi bosszúságokért bőven kárpótolnak majd bennünket a fokozottabb időszerűség a rövidebb átfutási idő miatt, a változatosabb kiállítás és az idős szemmel könnyebben olvasható betűtípusok. A gazdaságosság növekedését a folyóiratunkat támogató egyházi segélyszervek és előfizetőink csak a jövőben, a beruházások amortizálása és a gépesítésnek a teljes alkalmazása után érzékelhetik. Kiadóhivatalunk nyomában szerkesztőségünk is gépesíti a levelezését, címkezelését, házi könyvelését és a megbeszélésre megkért könyvek nyilvántartását. A személyi számítógép további előnyének tekintjük, hogy ennek a segítségével 25. évfolyamunk befejezésével összeállíthatjuk majd repertóriumunkat, amely jelentősen megkönnyíti folyóiratunk konzultálását.

Ez a reményteli „új-kezdet” azonban nem jelenti, hogy egyházi megújulás jeleiről adhatna a folyóirat számot. Vajon két évtizeddel a II. Vatikáni Zsinat befejezése után hűséges marad-e a római egyház XXIII. János pápa eredeti inspirációjához? A 1985/1 idézi a pápa svájci útját:

A kérdést nem fogalmazták meg minden esetben olyan szellemesen és tapintatosan, mint II. János Pál tavalyi svájci lelkipásztori látogatásakor, amikor a papság nagy biztosítótűvel ajándékozta meg: „ez a tű mindent biztonságban összefog, de ehhez előbb ki kell nyitnunk. …” A svájci út óta számos elhatároló nyilatkozat hangzott el az örök városból, és vitatott egyházfegyelmi intézkedések követték egymást.

Ugyanebben az évben Heinrich Böll, a Nobel-díjas író is szót kap egy interjú keretében:

[…A]z ember maga istenbizonyíték. […] Arra a tényre gondolok, hogy voltaképpen mindnyájan tudjuk – ha nem ismerjük is el –, hogy nem vagyunk otthon itt a földön, hogy nem vagyunk itt egészen otthon. Hogy még valahová máshová is tartozunk és máshonnan származunk. Nem tudok elképzelni olyan embert, aki ne lenne tisztában azzal – ha csak ideiglenesen, egy pár napra, órára vagy akár csak egy pillanatra is –, hogy nem tartozik egészen ehhez a földhöz.

Az évet lezáró számban pedig König bíboros aggodalmaival találkozunk:

Az egyház beteg. Tekintettel a várakozásokra és feladatokra, a helyzet rendkívül súlyos. Az egyháznak nagyobb szüksége van az ifjúságra, mint bármikor, az egyháznak szüksége van az ifjúság tehetségére és munkájára, békevágyára és a közösség utáni vágyára, ötleteire és álmaira. Ahol munkához láttak már ifjú emberek, ott megmutatkozik, hogy minden várakozást felülmúlnak. A baj kellős közepén megmozdult már az ifjúság, ezért én várom az ifjúságot és beléje vetem az egyház jövőjével kapcsolatos reményemet. Kész vagyok az együttműködésre.

Egy olvasói levélre adott válasz 1986-ban megerősíti, hogy a Mérleg megvásárolható „a Szent István Társulat könyvesboltjában a Kossuth Lajos utca 1. szám alatt az udvarban, a Kárpátia étterem kerthelyiségével szemben”.

Az 1986/4. szám két írása e sorok írója számára meghatározó jelentőségű. Carl Friedrich von Weizsäckernek a fizika felépítéséről írt monográfiáját a Bajor Rádióban elhangzott három adás nyomán itt ismerhettem meg. Fizika-tanárként sikerül megszereznem a kötetet (már nem emlékszem pontosan, hogyan), olvasom, még azzal is kacérkodom, hogy egészben lefordítsam. Szakmai német-ismereteimet e könyv segítségével sajátítom el. A kötet két utolsó fejezetének magyar fordítását a győri Műhely c. folyóiratban sikerül közzé tennem 1990-ben (Túl a kvantumelméleten, valamint Filozófusok nyelvén). 1989 nyarán személyesen is megismerkedhetek Weizsäckerrel (augusztus 3-án dedikálja a szóban forgó kötetet), majd meghívására jutok DAAD-ösztöndíjhoz, amely németországi tartózkodásom és kutatásom kiindulópontja lesz.

Ugyancsak az 1986-os év utolsó számában találkozom a Schillebeeckx ellen folytatott vatikáni eljárás újabb fordulójáról szóló beszámolóval. Ugyan a tudósítás inkább az „ítéletről” szól, engem mégis a lábjegyzetek ragadnak meg és erősítik elhatározásomat, hogy ezzel a teológussal még – ha időm és energiám engedi – foglalkoznom kell:

(2) A Schillebeeckx-ügy az 1974-ben hollandul és németül megjelent hatalmas „Jézus” című monográfiával indult el: a Hittani Kongregáció 1976-ban kérdéseket intézett a teológushoz krisztológiai nézeteivel kapcsolatban. Az 1976-1980 közötti dokumentációt teszi közzé jegyzetekkel Ted Schoof. – Maga Schillebeeckx Menschliche Erfahrung und Glaube an Jesus Christus című füzetében összefoglalja két alapvető monográfiája „Jézus” illetőleg „Krisztus és a keresztények” (vö. Mérleg 81/1.) krisztológiai tételeit. Főleg első könyve módszerét magyarázza meg, amely félreértésekre adott okot. (3) Új könyve a „Papi szolgálat az Egyházban” című cikkgyűjtemény átdolgozott kiadása. A szerző egyes részeket átvett korábbi írásaiból, más fejezeteket most írt, összegezve újabb kutatásait. Jobban kidolgozta a történeti és a krisztológiai szempontokat, figyelembe veszi a kritikákat, hangot ad a nők és a nős papok panaszainak, a diakonátus fokozottabb érvényre juttatását sürgeti.

A magyarországi nyitás jeleként is értékelendő, hogy 1987-ben már a Vigilia is ajánlja a Mérleg olvasását, miként egy olvasói levél elárulja: „A Vigilia 1987. májusi számában ismertetést olvastam a Mérleg 86/3. és 86/4. számáról. Felkeltette érdeklődésemet, és azonnal el is mentem a Szent István Társulat Kossuth Lajos utca 1. szám alatti udvari boltjába […] megvásárolni. […R]endkívül sajnálom, hogy bár a Mérleg létezéséről korábban is tudtam, azelőtt nem olvastam. […L]enyűgöz a Mérleg magas színvonala, egyúttal olvasmányos stílusa.”

A nők egyházban betöltött helyzetéről szóló 1987-es beszámoló bizonyos megállapításai, követelései mára szinte semmit sem veszítettek aktualitásukból:

1. Biztosítani kell a nők jogát ahhoz, hogy maguk vállalhassanak felelősséget és dönthessenek az életükre vonatkozó kérdésekben. 2. Ha a férfiak elismerik, hogy cinkosak a nők elnyomásában, továbbá azt, hogy nekik is szükségük van felszabadulásra, új, felszabadító kapcsolat jön majd létre férfiak és nők között. 3. Az egyház tisztségviselőinek el kell ismerniük, hogy a nők elidegenedésének jelensége valóság, és hogy ez az elidegenedés konkrét tapasztalatok, magatartás következménye. Csak ebből az elismerésből fakadhat a kölcsönös kiengesztelődés. 4. Strukturális változtatás elősegítheti az elidegenítő tényezők megszüntetését. 5. Az Egyháznak mint intézménynek késznek kell lennie arra, hogy szembenézzen fájdalmas témákkal és helyzetekkel. Eddig tudatosan kikerül bizonyos témákat, mivel azokat „örökre lezárta”. A 30 millió katolikus nőt egyesítő amerikai szervezet dokumentumot készített elő az 1987-es Püspöki Szinódus számára. Eszerint sok nő elhagyja az Egyházat, mivel az Egyház érzéketlenül elutasítja, hogy teljes mértékben részt vehessenek az Egyház életében és küldetésében. – Mary Luke nővér bizakodó: „Isten Lelkét nem lehet megkötni, Általa és Vele le lehet majd küzdeni a történelmi akadályokat.” Változnia kell és meg is fog változni.”

Az 1988-as esztendő szervezési, szerkesztési-kiadói tekintetben fordulópontnak tekinthető. A laptulajdonos a Herder Kiadó helyett a Pastorale Ungarnhilfe der Österreichischen Bischofskonferenz lesz, a főszerkesztő Boór János mellett főmunkatársként Szabó Ferenc SJ és Weissmahr Béla SJ tevékenykedik. Az impresszumban először jelenik meg a müncheni elérhetőség (KUPA). Ennek az évnek a második száma a nők társadalmi és egyházi helyzetét elemzi. A szám beköszöntőjének végén a főszerkesztő felszólítása (vö. szinodalitás) ma sem idejétmúlt:

Bár Isten ószövetségi és újszövetségi népe a történelemben jelentősen elősegítette a nők felszabadulását és egyenjogúságát, az eszményi állapotoktól mind a világi társadalomban, mind családi és egyházi közösségeinkben még nagyon messze vagyunk. Járuljanak hozzá az itt közölt írások a nők mindennemű hátrányos megkülönböztetésének a megszüntetéséhez, mozdítsák elő az idős asszonyok, az édesanyák, a gyermektelen feleségek, a magányos nők és a fiatal lányok őszinte tiszteletét!

Az 1989-ben, a 25. évfolyamát megkezdő Mérleg első számában Lustiger bíboros alakja és gondolatai elevenednek meg és figyelmeztetnek:

Huszonötödik évfolyamunk borítóján Jean-Marie Lustiger párizsi bíboros érseket látjuk az auschwitzi haláltáborban, ahol édesanyját és családja nagyobb részét meggyilkolták. E kép utal nem csak a nácik szörnyű embertelenségeire, hanem más színezetű és világnézetű – köztük magyar – rendszerek bűneire is. Megrázó leleplezések tanúi vagyunk. Ezekre is érvényesek Lustiger szemelvényekben bemutatott sikeres interjúkötetének következő megállapításai: „Nem a bosszúállás a cél, hanem az emberek emlékeztetése arra, hogy mire voltak képesek emberek és mit kellett embereknek elszenvedniük. … Ezt meg kell tenni, ha azt akarjuk, hogy az emberiség visszanyerje méltóságát!”

Egy pesszimista olvasói levélre válaszolva a szerkesztőség a remény hangját igyekszik újraéleszteni ugyanebben a számban – utalva a küszöbön álló demokratizálódási folyamatokra is:

Igaz, hogy halála előtt Karl Rahner is télies, zord időjárásról beszélt az egyházban, és sokan éppen az egyházon belüli tiltakozásokkal egyetértve úgy vélik, hogy a várva várt tavasz még nem köszöntött be az egyházban, ami a Mérlegben is visszatükröződhetne. Ezzel a borúlátó nézettel mégsem értünk egészen egyet, mert a lehangoló jelenségek és a visszahúzó erők inkább a felszínen mutatkoznak, a szellemi élet mélyén bíztató előrehaladást állapíthatunk meg. A katolikus teológia és filozófia az elmúlt évtizedekben meggyőző választ adott a világi gondolkodás számos kihívására (pl. fejlődéselmélet, csodaprobléma, Isten és a teremtett világ, ősbűn, a természet és a természetfölötti, Krisztus megváltói szerepe, a megigazulás, az Eukharisztia értelmezése, az egyház szolgáló szerepe, az erőszakmentesség, az egyházak egysége és sokfélesége, az evilági dolgok autonómiája, nemi erkölcstan, szociáletika, a pápaságnak a sok jogos és jogtalan kritika ellenére is fennálló erkölcsi tekintélye stb.). Ezt a szellemtörténeti fejlődést igyekezett és igyekszik folyóiratunk továbbra is a rendelkezésére álló szerény eszközökkel, de kísérletezve és ismételten új utakat is keresve megismertetni. Ugyanakkor hazánkban a demokratizálódással, a „szabad egyház a szabad államban” eszményének megvalósulásával egyre több lehetőség nyílik, hogy a II. Vatikáni Zsinat által jóváhagyott megújult gondolkodásunkkal és remélhetőleg magatartásunkkal hozzájáruljunk Isten magyar népe erkölcsi és anyagi talpra állásához. Manapság éppen nincs okunk a rezignálásra!

Az optimista hangvételt erősíti meg, hogy az 1989-es év 2. számától kezdve immáron egy magyarországi főmunkatárs, Endreffy Zoltán is a szerkesztőség tagja lesz. Kalniczky Imre pedig szerkesztőségi titkárként vesz részt a Mérleg munkájában. Mintegy új szolgáltatásként a Mérleg magára vállalja – miként az az olvasói levelekből kitűnik – nyugati könyvek beszerzését és Magyarországra küldését. Ma sem mellékes, hogy 1989 májusában Bázelben nagy ökumenikus találkozó volt, amelyről a Christ in der Gegenwart főszerkesztője a Mérlegben közölt írás szerint

örömmel állapítja meg, hogy a római katolikus egyház a kezdetben tapasztalt tartózkodását feladva teljes, majdnem túl nagy súllyal kapcsolódott be a zsinati folyamatba. „A II. Vatikáni Zsinat, amely főleg »Az egyház a mai világban« című konstitúciójában ennek értelmében új nyitást sürgetett, csak azt folytatta, ami a 19. században a keresztény szociális mozgalommal megkezdődött: az isten- és az emberszeretet összekapcsolását. Az igazságosságért, békéért és a teremtés megóvásáért folyó »zsinati folyamat« tehát nagyonis ősi és tiszteletreméltó hagyományt követ, ha más előjelek közepette is, mint korábban.”

Talán Ferenc pápa környezetvédelmi enciklikája nem is volt annyira újdonság!? A Szemle rovatban Carl Friedrich von Weizsäcker két aktuális kötetének alapos ismertetése (171-183. o.) is ezeket, a ma is aktuális témákat tartalmazza. Itt találhatók meg a bázeli találkozó alapvető háttér-információi. A 89-es esztendő 3. száma a francia forradalom kétszázadik évfordulójára emlékezve egyrészt ismerteti a Concilium vonatkozó tanulmányait, de idéz a francia püspökök lourdes-i konferenciáján közzétett állásfoglalásából is:

„1789 és az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata megteremtette egy felelős társadalom feltételeit, amely a mi nemzedékünk és a mai keresztények feladata marad. Mindez nem akadályozza meg annak tudatosítását, hogy mint a történelem minden órájában, akkor is voltak igazságtalan szavak és tettek, bár a jó gyakran összekeveredett a rosszal, és hogy más korokban sokan kísértésbe estek, hogy saját döntésüket abszolutizálják, szentté avassák és más személyeket megfellebbezhetetlenül elítéljenek. De két évszázad elmúltával könnyebb elkerülni a túlzásokat, megkülönböztetve a forradalom korszakának örökségében az értéket. … Imádkozva tartózkodunk minden nehezteléstől, a kölcsönös megbocsátás kegyelmét kérjük, Istennek ajánlva e történet minden szereplőjét.”

Tartalmi szempontból ennek a 25. évfolyamnak az újdonsága, hogy nem csak rövid könyvismertetések, hanem több, azonos témájú kötet alapján összefoglaló szemlék jelennek meg. Ilyennek tekinthető a már említett Weizsäcker-kötetek ismertetése, valamint Szabó Ferencnek a Túl a nihilizmuson? (Mai irodalom és kereszténység) (89/4, 413-430.o.) című összefoglalója. – A következő évtől, 1990-től, amikoris a Mérleg munkatársai közé verbuválódtam, magam is erre törekedtem/törekszem ma is.

A fordulat évének (1989) utolsó száma egyrészt Ratzinger ifjúkori meglátásait idézi:

„A történelem kerekét nem forgathatjuk vissza. A jövő Európájának magában kell foglalnia a negyedik dimenziót, az újkor dimenzióját. Mindenekelőtt át kell lépnie a túl szűk nyugati, latin világ határait, magában kell hordoznia a görög világot és a keleti kereszténységet is. De megfordítva, a latin örökség, a nyugati kereszténység öröksége nélkül sem képzelhető el Európa.”

Másrészt a Frankfurter Allgemeine Zeitung római tudósítójának szavaival II. János Pál és Gorbacsov találkozójára reagál:

„Több mint hét évtizeden át állt élesen szemben egymással az ateista ideológia és a keresztény hit, üldözték, elnyomták és zaklatták a kommunista hatalmasok az egyházat és a híveket, míg a katolikus egyház a kiközösítéssel törekedett gátat vetni a kommunistáknak. Most kezet nyújtott egymásnak Lenin és Sztálin utóda, valamint a katolikus egyház főpásztora, a Nyugat pátriárkája és a kereszténység első képviselője, II. János Pál. … Az Apostoli Palota tróntermében senki sem túlzott gesztusaival, és nem mutatott több szívélyességet kifelé, mint amit a fejében és a szívében érzett. Mindkettőjüknek nagy utat kellett maga mögött hagynia. … Gorbacsov reformerként kereste a történelmi találkozást a Pápával, mint aki tudja, hogy a szocializmusnak le kell vetkőznie vallás- és egyházellenességét. Ő tudja, hogy egy kommunista állam is, sőt éppen az, rá van utalva a hívek, a nép erkölcsi erejére. … De a katolikus egyház fejének is túl kellett lépnie a múlt terhes örökségén. … II. János Pál elődei vatikáni keleti politikát dolgoztak ki, és túl kevéssé bíztak abban, hogy az egyház ereje a nép hitében gyökerezik és csak belülről lehet a rendszereket megváltoztatni. … De várnia kellett addig, amíg a szovjet birodalom élére nem került valaki, aki megérti ezt a nyelvet, a benne rejlő forradalmi eszméket magáévá teszi és nem fél valóra váltani azokat. … Most együtt ülnek a Pápa magánkönyvtárában, szemtől-szembe, csak egy asztal választja el őket egymástól, Mihail Gorbacsov, aki keresztsége révén ortodox keresztény, és Karol Wojtyla, aki lengyelként kommunista is lehetett volna. ,Extra omnes’, .mindenki távozzék’ – hallatszott. … Két szláv, akik oroszul beszélnek egymással. Mindenekelőtt az a meggyőződés köti össze őket, hogy Kelet-Európa jövője, bármilyen uralom alatt, a kontinens nyugati felével való egységben áll, az .európai közös házban’, az .évszázados kulturális és vallási gyökerű keresztény Európában’. Konkrét kérdéseket kell megbeszélni. A katolikusok helyzetét az egyes szovjetköztársaságokban, Litvániában, Belorussziában és Ukrajnában. A bizánci szertartású katolikus egyház sorsa Nyugat-Ukrajnában Lemberg/Lvov fővárosával különösen kényes. E katolikusok hűségesen kitartottak a római pápa mellett, 1946-ban Sztálin betiltotta és az Orosz Ortodox Egyházba kényszerítette őket. Bürokratikus illegalitásuknak véget kell vetni, ehhez nem fér kétség, de ugyanakkor el kell kerülni, hogy az egyházak, a katolikus és az ortodox egyház között, és a nemzetek, az ukránok és az oroszok között felszakadjanak a régi sebek. … Amikor a pápai könyvtár ajtói megnyílnak, II. János Pál és Gorbacsov feloldottnak látszik a megfeszített munka után. … Majd megajándékozzák egymást. Fesztelenül, figyelmesen vesznek búcsút. .Viszontlátásra Moszkvában!”

Ma, amikor a putyini Oroszország Ukrajnát bombázza, ártatlanok életét veszélyezteti és oltja ki, szinte csak nosztalgiával gondolhatunk erre a történelmi pillanatra.

Az 1990-es év első számában egy olvasói levél felveti a kérdést: „Nagyon érdekel, hogy milyen utat választ a száműzetésben élő magyar egyház, haza megy-e vagy marad? Mi lesz a magyarországi tönkretett zárdákkal, kolostorokkal?” Az évfolyam 2. száma címlapként egy január 1-én készült felvételt mutat: a marosvásárhelyi Rózsák terét, ahol a Securitate golyózáporában fiatalok ontották vérüket szülőhazájuk szabadságáért. A vászonszalagon románul és magyarul ez olvasható: „Testvérek vagyunk!” Két hónappal később ugyanezen a téren Káin utódaiként estek egymásnak botokkal és a padok deszkaléceivel a gyűlölködés helyett testvéri együttélésre hivatott nemzetiségek. A főszerkesztő optimista beharangozójában olvassuk: „Hisszük, hogy e számunk központi gondolata: »Európaiság – testvériség« mégsem utópia, hanem az egyetlen járható út mindnyájunk számára.” Az évet záró negyedik szám Valentin Zsifkovits, grazi tudós tanulmányát hozza, benne a fontos tanulsággal:

ha nem vagyunk képesek erkölcsös közéletet kialakítani, akkor a legszörnyűbb politikai torzulásoknak nyitunk ajtót-kaput. Olykor önellentmondások tanúi is vagyunk: köznapjaink szereplői, minden oldalon, éppen azokat az elveket sértik meg, amelyeket hirdetnek. Ki mennyire vétkes ebben? Következetlenek lennénk, ha a hibákat csak másokban és előbb nem önmagunkban keresnénk.

Ugyanitt olvashatjuk a svájci jezsuita, Joseph Hug írását a katonáskodás megítéléséről az ókori egyházban. Erre reflektál – a kommunizmus idején a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadókra utalva – a szám bemutató szövegében a szerkesztőség:

Vegyük észre vele együtt, hogy két ellentétes, egyaránt tiszteletreméltó hagyomány alakult ki a kereszténységben, és talált elfogadásra a 25 évvel ezelőtt befejeződött II. Vatikáni Zsinaton. De mintha mi magyarok még ma sem vennénk körül kellő tisztelettel azokat, akik az ősibb, magára a szelíd Jézusra visszamenő hagyomány követése miatt a pártállam idején üldözést szenvedtek. S ha akkor nyíltan nem állhattunk melléjük, akkor legalább ma, a szabadság korszakában pótoljuk mulasztásunkat.

A Mérlegre vonatkozó kapcsolatrendszerem szempontjából ezen a helyen stílust kell váltanom. 1990 őszétől ösztöndíjjal Münchenbe kerültem. Így első „ismerkedési pontként” személyesen is felvettem a kapcsolatot az alapító-főszerkesztővel, Boór Jánossal és családjával. Ettől kezdve (vagyis immáron 35 éve) a folyóirat (időközben inkább internetes platform) állandó munkatársa voltam, vagyok. A beszámoló így még erősebben szubjektív, meglehetősen egocentrikus lesz.

1991 elején nyilvánvaló kérdés volt, mennyire jogos és „igazságos” az Öböl-háború, illetve beszélhetünk-e egyáltalán igazságos háborúról. Így az év első száma az „igazságos, vagy inkább eltűrhető” háború klasszikus teológusainak, így Ágostonnak és Aquinói Tamásnak az álláspontját ismerteti. Utal arra, hogy az Egyesült Államok katolikus püspökei 1983-ban továbbfejlesztették az „igazságos háború tanát”, és feltételként hét kritériumot neveztek meg: igaz ügy fennállása; viszonylagos igazságosság követelménye; illetékes tekintély kezdeményezése; helyes szándék; végső eszköz (minden más lehetőség kizárt); a siker valószínűsége; az elérendő célnak arányosnak kell lenni a várható emberi, lelki, gazdasági és környezeti károkkal. A második kritérium az idézett La Croix szerint nem teljesült, mert a gyarmatosítással, az iszlámellenességgel, az arabok megvetésével, a fegyverkereskedelemmel maga a Nyugat is felelős volt a konfliktusért. Nyilvánvaló módon eltérnek a vélemények az ötödik kritérium esetén. Az idézett erkölcsteológus, Thévenot szerint hosszú távon is mérlegelni kell egy háborús konfliktus következményeit. Az ismertetés végső megjegyzése:

Úgy véljük, a történtek után ezek, nevezetesen egy közel-keleti biztonsági rendszer kialakítása és a palesztin kérdés megoldása, döntik majd el, hogy etikailag igazolható-e az Öböl-háború.

Miként látjuk, pl. a palesztin-kérdés mára sem oldódott meg. A háború problémája továbbra is probléma maradt. – Személyesen az Öböl-háború kitörésének másnapján a kvantumelmélet értelmezési kérdéseiről tárgyaltunk (volna) az LMU egyik szemináriumi szobájában Carl Friedrich von Weizsäcker vezetésével. A téma persze azonnal megváltozott: a háború etikai képviselhetőségének kérdése előtérbe került. Hogy a háború megindítása lett volna a végső, konfliktust megoldó eszköz, arra a jelenlévők nemmel válaszoltak.

A 91-es évfolyam újdonságának számít, hogy immáron Budapesten is létrejön egy „MÉRLEG Expedíció” a terjesztés megkönnyítése érdekében. Az első számban remek könyvszemlére bukkanunk. Írója Waigand József. Ismét egy minta arra, hogyan kell nem pusztán fül- és reklámszövegre korlátozódva, informatív könyvismertetést adni. Egy laikusokról írt könyvvel kapcsolatban így ír:

Egy kedves humorral fűszerezett „Nyílt levelet” is érdemes megemlítenünk, amelyet Otto Betz professzor ír a „Mennyországba”, Szt. Pafnúciuszhoz. Ez a remete püspök a Niceai Zsinaton (325) a többséggel szemben síkra szállt (akkor egyelőre eredményesen) a kötelező papi és püspöki cölibátus ellen. Önzetlenül és az egyház javát nézve: mert ő maga remeteéletet élt. Szt. Pál leveleire hivatkozott, amelyek a papi nősülést természetesnek tartják. Azt is megkérdezi Szt. Pafnúciusztól: vajon akkor is olyan fokú volt-e a klerikalizmus, mint ma? A világi híveknek semmi szavuk sem volt? A történeti tények ennek ellentmondanak. Akkoriban diakónus nők is működtek, míg ma (elvben) még ministrálni sem volna szabad leányoknak ott, ahol az ilyen értelmetlen szabályt komolyan veszik. Továbbá vajon akkoriban egy világi teológus meg sem szólalhatott? Mert ma (elvben) egy világi újszövetség-professzor sem „méltó” arra, hogy a misében homíliát tartson. És vajon a személyi kultusz is olyan fokú volt-e a pápák körül, mint ma, mintha egyedül a Szentatya lenne hivatott a Szentlélek tanítását az egyházban közvetíteni? Úgy vélem, írja a szerző, a Szentléteknek még sok munkája lesz — bárcsak ne állnánk útjába! Ismételjük: magyar füleknek mindez szokatlan hangvétel, de Hegyeshalomtól nyugatra egészen természetes.

A 91-es esztendő második számában már egy rövid írással jelentkezem, vagyis nem csak a véleményezés, válogatás munkájában vállalok részt, hanem időről időre kisebb-nagyobb írásokkal, szemlékkel, fordításokkal is jelen vagyok a folyóirat lapjain. Ez a szám egyébként beszámol Mindszenty bíboros újratemetéséről, továbbá kiadóként programot hirdet: „Tervünk sajnos egybeesik a magyar könyvkereskedelem és -terjesztés már sokszor felpanaszolt válságával. Ezért könyveinket az előzetes megrendelések számarányában nyomtatjuk.”

1992-ben két „tematikusnak” számító szám aktív részese vagyok. Az első számban részletesen foglalkozunk azzal a tragédiával, amely Degenhardt paderborni érsek és Drewermann teológia-professzor között létrejött. A Német Püspöki Kar elnöke, Lehmann mainzi érsek szerint konfliktusuk „két egymásnak futó vonathoz hasonlít, és senki sem tudja már feltartóztatni őket. Ijesztő ennek a két magános harcosnak a küzdelmét figyelni”. Drewermann rendkívüli írói tehetséggel megáldott szerző. A hivatalosnak számító, tanítóhivatali teológia mulasztást követett el azzal, hogy késlelkedett (sőt talán ma is késlekedik) a tudományos kutatás és az igehirdetés között tátongó szakadékot áthidalni. A konfliktus erre mutatott rá. A másik mulasztás is nyilvánvaló: Drewermann mélylélektani és szimbolikus vallásértelmezését mérlegelni kellene, talán nem is kerül szükségképpen ellentmondásba a katolikus hittel. Erre példa lehet a csodákról vallott nézete (is):

„Azt a felfogást, mely szerint Isten a természettörvényeket egy időre és Jézus személyére vonatkoztatva hatályon kívül helyezte és csodákat tett, hamisnak és veszélyesnek tartom. A keresztény hit megalapozásában semmit sem segít, sőt ateizmushoz vezet. Mert hát milyen Isten lenne az, aki Fiában, Jézusban mindenhatóságát demonstrálja, egyébként pedig az emberi szenvedések tengerével szemben tétlen marad? Ez emberiesség nélküli Isten lenne. A csodatörténetek értelme nem az, hogy az Istentől valamiféle mirákulum várható, hanem az, hogy képeivel saját cselekvésre ösztönözzön: számolgatás nélküli adásra — ez a kenyérszaporítás értelme; a saját félelmeinken való túlhaladásra — ez a tavon járás értelme.”

1992-ben ünnepelte 80. születésnapját Carl Friedrich von Weizsäcker. Így a róla szóló tematikus szám összeállításában, megírásában szintén igyekeztem alaposan kivenni részemet. A Der Mensch in seiner Geschichtecímű kötetet lefordítottam abban a reményben, hogy a Mérleg könyvkiadói programjában megjelenik majd. Sajnos erre nem került sor. Azóta is – többszöri stilizálást követően – a számítógépem memóriájában „csücsül”. Egy – a könyvismertetésben is idézett – gondolat a könyvből:

„Csalódtam magamban — még gyermekként —, amikor a hegyi beszéd igazsága megrendített, kiűzött az önelégültségből és nagyravágyásból? Ha ma… olvasom, akkor a reakcióm: ami ebben áll, az egyszerűen értelmes. Néhány fordulat benne korhoz kötött. De hát mindenki látja: ha követelményeit teljesítenénk, valamennyiünk élete jobb lenne, senki sem veszítene. És a nyolc boldogságot a mai napon is megtapasztalhatjuk saját magunkban, ha megnyílunk tartalma előtt.”

Az elkövetkező hat esztendő során meghatározott munka-megosztás alakul ki. Időnként találkozunk, de többnyire telefonon egyeztetünk. Mindenki javasolhat, és természetesen a befutott vélemények alapján válogatódik ki, milyen cikkeket, tanulmányokat fordítunk vagy fordíttatunk. Alapelv: ha valaki valamit „vétóz”, akkor az nem kerül be a folyóiratba. 1993-ban írok a Fermat-sejtés bizonyításáról, ismertetek néhány könyvet, cikket a „világ teremtéséről” tartott előadások, valamint Galilei és Kopernikusz rehabilitálása kapcsán. Simone Weil és a francia „kiválóságok oktatási rendszere” is tárgyalt témáim ebben az évben.

1994 elején Szabó Ferenc SJ egyéb elfoglaltságai miatt nem vesz részt főmunkatársként a Mérleg munkájában, de továbbra is aktív szerző marad.

Nagy irodalmi kutatómunka nyomán a magyar valóság számára fontosnak látszó módon összefoglalót írok az egyháztámogatási modellekről 1994/1-ben, amelyből kiderül, hogy ideális megoldás ugyan nincs, de vannak működőképes – az állami befolyást, „kézből-etetést” minimalizáló – megoldások. Sok reakciót kapok az Einstein „mítosztalanítása” című szemlémre (1995/2). Nézeteire, főként Isten-képére, vallási elképzeléseire idén visszatértem. Az 95-ös év harmadik számában köszöntöttük a 90 éves König bíborost, akinek jelentős szerepe volt II. János Pál megválasztásában. Itt búcsúzunk Yves Congartól. Talán ma meglepőnek is mondható módon rendtársa, Timothy Radcliffe (akkor a domonkos rend általános elöljárója) búcsúbeszédét közöljük. A közelmúltban lezajlott szinóduson jelentős szerepet játszó, immáron – püspökké szentelés nélkül Congarhoz hasonlóan – bíborossá kreált, súlyos rákbetegségéből felgyógyult Radcliffe felidézte Congar börtönéveit:

„Amikor a háború alatt Berlin közelében először börtönözték be, előadásokat és prédikációkat tartott a szabadságról és a nácizmus ellen, nyíltan szembeszegülve fogvatartóival. … Nem volt hajlandó felhagyni a tanítással, ezért azzal büntették, hogy az iszonyatos colditzi, majd lübecki börtönbe küldték. Később azt mesélte, hogy a legfontosabb dolog, amit ott megtanult, a tésztafőzés volt. A börtönben meg kellett tanulni a túlélés művészetét és egymás kölcsönös segítését. Ebben a nélkülözésekkel teli időszakban ismerte meg a barátság mély gazdagságát, életre szóló barátságokat kötve.”

1995. november 3-án Benediktbeuernban részt veszek a Weizsäcker munkásságát folytatni kívánó Tudás és felelősség egyesület első találkozóján. Meglep König bíboros szellemi-testi frissessége, a Weizsäcker által tartott előadást ismertetve aztán a Mérleg számára feljegyzem:

A mai természettudomány szerint az ember az evolúció terméke, akinek a természettudomány ad egyfajta hatalmat s ezzel felelősséget is. A maghasadás, s annak technikai következményeként létrejött atombomba történetét felidézve akkori, Georg Pichttel tett megállapításaira hivatkozott. 1939-ben, a maghasadás felfedezését követően a következő téziseket fogalmazták meg: a) biztosan lesz ember, aki épít atombombát; b) biztosan lesz, aki alkalmazza; c) az atombomba egyfajta ébresztőóra jelző szerepét tölti be: a háború intézményét valamilyen módon meg kell szüntetni. Az első két jóslat valóban bekövetkezett. A harmadik még várat magára. Ehhez alapvetően meg kellene változnia az emberiség politikai struktúrájának. Felmerül a kérdés: vajon az ember önpusztító lény-e? Kain, az első testvérgyilkos alapítja az első várost. Az özönvíz, a babiloni torony mind a nagyravágyás, nagyratörés szimbóluma. Az itt megfogalmazott mítoszok az igazság kifejezései. A mítoszokban felvetett kérdésekre a természettudomány válasza az evolúció lenne, amely az alakzatok, fajok sokszorozódását vonja maga után.

1996/2. számban a „modernitást” vizsgálva Rudolf von Thadden nyomán 8 tézisben foglalom össze (minden különösebb kommentár nélkül) a kereszténység és Európa viszonyát:

1. Európa nem a kereszténység szekértábora, hanem a keresztény tanúságnak a hit és kétkedés által formált erőinek történelmileg meghatározott színhelye. 2. Európa nem zárt kulturális térség, hanem olyan világpolitikai színtér, ahol más kultúrák is otthonra találnak. 3. Európa nem pusztán gazdasági térség, hanem emberek, polgárok közössége is. Ezért fontos, hogy az Európa Parlament illetékessége és tekintélye növekedjék és tovább erősödjék. 4. Európa nemcsak a politikai polgári közösség felelősségének a tere, hanem a keresztény egyházaké is. Ez azonban azt is jelenti, hogy az egyházaknak készeknek kell lenniük arra, hogy saját struktúráikat kritikusan felülvizsgálják, vajon meg tudnak-e felelni az új igényeknek és kihívásoknak. Elérkezett az idő egy európai szinódus létrehozására. 5. Európa kihívás az egyházak számára. „Milyen sok békétlenségnek vehetnénk elejét, ha pl. ma Európa keleti felében a római katolikus és az ortodox egyház közti felekezeti határokat úgy tudnánk kezelni, ahogy azok létrejöttek: vagyis történetileg kialakult határokként a lengyel és az orosz-ukrán kulturális térség között. Itt elsősorban nem teológiai, tanbeli különbözőségekről van szó, hanem főként a különböző vallásgyakorlatokról, amelyek kifejezési formáikat a magatartásformákban és a kulturális életformákban találják meg. Dogmátlanítsuk végre az egyháztörténelmet!” 6. Európa nem a meglévő hagyományok puszta folytatása, hanem a megújulás lehetősége. „Jót tenne nekünk, ha egyre többet képesek lennénk felvenni azokból a laikus mozgalmakban a háború után meglévő indíttatásokból, amelyek imitt-amott még ma is hatékonyak. Európa a megújulásra képes erők széles mezeje.” 7. Európa több, mint az EU: ajtót kell nyitni Kelet-Európa felé. 8. Európa több, mint sikerek öröksége. A sikertelenségek, visszásságok tudatának ébrentartása, a kollektív emlékezés közös feladat.

Az 1996-os év során Hawkingról, akit sokan az „új Einsteinként” tisztelnek, életéről, munkásságáról szóló irodalmat ismertetem, a természettudományok társadalmi feltételeit pedig Wolgang Büchel könyve alapján mutatom be. De könyvismertetést írok Newton és Kepler életrajzokról, bemutatom Gödel publikálatlan írásait.

Az 1997/2. számtól kezdve a Mérleg az interneten is elérhető. Ezt az évet a kvantumelmélet és a transzcendentálfilozófia kapcsolatáról szóló mű ismertetésével indítom, majd a 2. számban a Heisenberg-irodalom ismertetése kapcsán alaposan ismertetem A valóság rendje címet viselő írást is, amelyet a Nobel-díjas szerző 1942 karácsonyán családtagjai és barátai számára írt és csak összegyűjtött műveinek kiadásában jelent meg először. A diktatúra idejére szolgáló erkölcsi hozzáállás is megfogalmazódik benne:

„Nem a hatalmon lévő a fontos, aki jogának tudatában az ellenséget megsemmisíti és az ellenállót börtönbe veti, hanem a börtönőr, aki a tilalom ellenére sem tudja megállni, hogy a rabnak alkalmanként egy darab kenyeret adjon. Újra és újra világossá kell tennünk a magunk számára, hogy fontosabb a mások iránt emberséges cselekvés bármilyen hivatásbeli, nemzeti vagy politikai kötelezettségek teljesítésénél.”

Ennek az írásnak a záró sorait is idézem:

„Arra a kérdésre, hogy voltaképpen milyen is a valóság, aligha válaszolhatunk másként, miként a mesében feltett ősi kérdésre, amely azt kérdezi: Meddig tart az örökkévalóság? »A világ végén« van egy hegy, teljesen gyémántból, és minden száz esztendőben odarepül egy madárka és megköszörüli azon a csőrét, és amikor ilyen módon az egész hegy elfogyott, akkor telt el az örökkévalóságból egy másodperc.”

A 97-es esztendő utolsó számában a Concilium tematikus számát (1994 október) alapul véve A szegények sikolya – a Föld panasza címmel a szegénység és ökológia kapcsolódásáról szóló tanulmányokat összegzem. A szóban forgó füzet bevezetőjében Leonardo Boff és Virgilio Elizondo rámutat, kétféle igazságtalansággal állunk szemben: szociálissal és ökológiaival.

Az előbbi személyeket és intézményeket érint, míg az utóbbi esetén is végső soron ugyanők a károsultak, hiszen a környezeti feltételek romlása újabb társadalmi feszültségeket, erőszakot, betegségeket, táplálkozási hiányokat és halált okoz. „Ma a legjobban fenyegetett élőlények nem a bálnák vagy a kínai pandamedvék, hanem a világ szegényei, akik arra vannak kárhoztatva, hogy éhség és betegség következtében idő előtt meghaljanak.”

(Át)változás(ok) – reform? (1998–2015)

1998-ban a Mérleg szerkesztőségének már budapesti címe is van, a laptulajdonos pedig innentől kezdve a Mérleg Egyesület. A Magyarországra telepedés jeleként is értelmezhető, hogy már 1997 második felétől Harmathné Szilágyi Anna is főmunkatársként szerepel, majd a harmadik számban Mártonffy Marcellal, a negyedikben pedig Dömötörfi Tiborral, illetve Katus Lászlóval bővül a magyarországi főmunkatársak listája. Miután Weissmahr Béla és Boór Jánosis gyakran Magyarországon tartózkodik, így a szerkesztőségi munkában való részvételem meglehetősen korlátozott, hiszen engem munkám, családom Bajorországhoz köt. Ennek megfelelően ugyan a velem közölt, nekem küldött anyagokat lelkiismeretesen továbbra is véleményezem, a következő év elején „hivatalosan is” főmunkatárs leszek, a szerkesztőség döntéseibe nincs igazán beleszólásom. Az 1998-as első számban a késlekedő megjelenést a főszerkesztő így magyarázza:

Elnézést kérünk előző, évzáró számunk késéséért. Több szerencsétlen körülmény összejátszása okozta: folyamatban van teljes hazatelepülésünk, eddigi nyomdánk egyelőre vagy végleg bezárt, hazai előfizetőink egynegyede … nem utalta át előfizetését, jugoszláviai, romániai, szlovákiai és ukrajnai intenciós papi előfizetőinknek csak az 1998. év első negyedében tudtunk legalábbis részben stipendiumot szerezni. … Harminchárom éves fennállásunk alatt soha nem voltunk ilyen nehéz helyzetben. Az 1998. év mégis biztató. A tavalyi hiányok részben … eltűntek. … Az 1999. év azonban gondot okoz, mert a freisingi Renovabis a sajnálatosan megszűnt bécsi Europäischer Hilfsfonds-tól csak három esztendőre vette át támogatásunkat. Ki vagy kik lépnek a helyére? Megnövekszik-e jelentősen előfizetőink száma? Mit tegyen a szerkesztőség ennek érdekében? Kérjük olvasóink tanácsát és támogatását.

Nincs információm arról, hogy erre a drámai felszólításra hatékony válasz érkezett volna. Ténynek tekinthető, hogy néhány elvétve még megszerzett kül- és belföldi adomány, támogatás, valamint néhány lelkes előfizető kivételével tartós anyagi források nem keletkeztek. A fennmaradást nyilvánvalóan támogatta az is, hogy voltak önkéntesek, akik ingyen dolgoztak. (A Mérleg Egyesülettől soha nem kértem/kaptam semmiféle honoráriumot.)

Az 1998-as évből tartalmilag mindenképpen hasznosnak véltem Nemeshegyi Péter SJ írását az oxfordi professzor Vermes Géza munkásságáról a 2. számban. Összegzése szerint

Vermesnek sikerült a történelmi Jézus alakjának sokkal teljesebb megrajzolása, mint ahogy az az ilyen kortörténeti háttér nélkül készült eddigi tanulmányoknak sikerült. Az a Jézus, akit ő bemutat, az Istennel közvetlen kapcsolatban álló „hiteles karizmatikus személyiség” …, a Kr. u. I. században Galileában működő „szent csodatevők egyike”…, aki „kiállt kora társadalmának kitaszítottjai, a köztiszteletben állók által megvetettek mellett”. Könyvének utolsó mondatában Vermes így foglalja össze kutatásainak eredményét: „Az i. sz. I. századi galileai karizmatikus judaizmus természetes hátterére vetítve, a legkorábbi evangéliumi hagyomány folyamatos tanúsága … egy személyiséghez vezet, s ez a személyiség: Jézus, az igaz ember, a caddik, Jézus, a segítő és gyógyító, Jézus, a tanító és vezető, akit a hozzá közel állók és a kevésbé elkötelezett csodálói egyaránt mint prófétát, urat és Isten fiát tiszteltek”.

Az aktuális Názáreti Jézusra vonatkozó kutatásnak ez a méltatása nyilvánvaló módon kihívást jelent a teológusok, a krisztológiai megközelítések számára, amelyekre később igyekszem odafigyelni. Ugyanígy fontosnak vélem a 4. számban a Pax Romana rovatban közölt hosszabb Gustavo Gutiérreztől származó tanulmányt a felszabadítás teológiájáról és a szegények jövőjéről az alábbi, reményt sugárzó záró megjegyzéssel:

Megvallom, a felszabadítás teológiájának fennmaradása kevésbé érdekel, annál inkább annak a népnek a szenvedései és reményei, amelyhez tartozom, s főként a Jézus Krisztusban elérkezett üdvösség üzenetének és tapasztalatának közvetítése. Ez utóbbi hitünk és szeretetünk lényegi alapja. A teológia, bármilyen jelentős szerepet tölt is be, csak eszköz, amely a hit elmélyítésére szolgál. A teológia az Isten ajándékaként megtapasztalt remény hermeneutikája. Valójában ezt jelenti a felszabadító remény hirdetése a világnak, amelyben mint egyház élünk.

Az állandóan változó „szerkesztőségi felállás” tőlem két irányban vár megszólalást, írásos tevékenységet. Egyrészt szűkebb szakmám (fizika, matematika) eredményei, annak kulturális, filozófiai vonatkozásai tekintetében, másrészt olyan munkák fordításakor, amire éppen nem akad vállalkozó. Ennek megfelelően 1998-ban hírt adok az innsbrucki, Anton Zeilinger vezetésével végrehajtott ún. „teleportációs” kísérletekről. 2022-ben t. k. ezért kapta Zeilinger a fizikai Nobel-díjat. 1999-ben az előző év Nobel-díjazottjai kapcsán (kvantumos Hall-effektus) felmerül a kérdés, mi tekinthető elemi részecskének. Mondandómat kérdésekkel zárom:

A fenti eredmény jelentősége túlmutat a fizika területén. Felveti ugyanis azt a kérdést, hogy mennyiben tekinthetőek az eddig „eleminek” tekintett elektronok valóban eleminek. A fenti viselkedés magyarázatában ugyanis nem a Pauli-féle kizárási elvnek engedelmeskedő elektronok szerepe a döntő jelentőségű, hanem sokkal inkább egy „részecske-csoport”. Ez az együttes viszont aligha tekinthető a szokásos értelemben vett „részecskének”. A tudományos eredményeket értelmező filozófia segítségével ismét előtérbe kerülnek a következő kérdések: a) Mit is értünk elemi részecskén? b) Mennyiben tekinthetők végérvényeseknek az elemi részecskékre visszavezetett fizikai magyarázatok?

2001-ben a harmadik számtól Harmathné Szilágyi Anna nem vesz részt főmunkatársként a Mérleg munkájában. Ebben az évben két fizikai tárgyú írással jelentkezem: a 2. számban a kvantumelmélet értelmezéséről folytatott Bohr-Einstein vitát ismertetem, míg a negyedikben egy hosszabb esszében a százéves kvantumfizika egyfajta összegzésére vállalkozom (437-449. o.) Végkövetkeztetésem:

A kvantumelmélet sikere újszerű filozófiai megfontolások kidolgozását teszi szükségessé. Ebben alapvető szerepe van annak, hogy milyen viszonyban van a rész az egésszel, hogy mi tekintendő egésznek, egynek, egységnek. S talán a legfőbb tanulság, amely sok más – filozófiai megalapozást váró – teológiai, erkölcsi, stb. kérdés megoldása során is mértékadó lehet: Az egész sohasem a részek összege. Az egészre figyelő, arra reflektáló, de az akarva-akaratlanul részekkel is bizonyos helyzetekben beérő emberi természetünk szereplői volta csak a helyes nézet (szemlélet) nyomán valósítható meg.

Egy évvel később örömmel olvasom Örsy László SJ szép gondolatait Quo vadis Ecclesia? című, az egyház jövőjéről szóló tanulmányában. Ennek végén mintegy önreflexióként megkérdezi:

Van-e jövője az egyházjognak? Hadd idézzem fel az egyházjog meghatározását ahhoz hasonlóan, amit írásom elején javasoltam: az egyházjog emberi szabályok gyűjteménye, amelynek célja az, hogy olyan környezetet biztosítson, ahol Isten népe szabadon fogadhatja a Szentlélek ajándékait, és ahol a Szentlélek szabadon oszthatja szét az ajándékait. Ha az egyházjog célját így fogjuk fel, mindaddig szükségünk lesz rá, amíg a közösségnek szüksége lesz a Lélek ajándékaira, s amíg a Lélek szabadságot kíván, hogy szétoszthassa a kincseit.

„Óhajtó mondatként” mondható: Talán ma, a szinodalitás hangoztatásakor a szükséges egyházjogi változtatásokat ebben a keretben kellene végrehajtani!?

2003-ban a harmadik számhoz írt mellékletben olvashatjuk:

Ez évben lassan sikerül utolérnünk önmagunkat, és az előző évről áthúzódó két szám kiadásán túl az idén esedékes számok közül most éppen a harmadikat jelentetjük meg. Reményeink szerint hamarosan a negyedik számot is nyomdába adhatjuk, és a következő évben már nem lesz csúszás a megjelenéssel, mind a négy szám kellő időben elkészül. A jövő évi előfizetési díjat ismét növelni kényszerülünk a postai és nyomdai költségek emelkedése miatt. … Továbbra is szívesen fogadunk túlfizetést és minden egyéb támogatást, amely a Mérleg kiadásának előmozdítását szolgálja.

Egyúttal értesülünk a készülő Repertóriumról is, amelyet majd a digitalizált változat vált fel 2015-ben.

2004 nyarán a Mérleg főszerkesztője Mártonffy Marcell lesz, az alapító-szerkesztő Boór János főmunkatársként dolgozik tovább, egyúttal elindul az immáron nagyobb tartalmakat is elbíró új honlap, amelyen bizonyos írások ma is megtalálhatóak. Az év egyik szenzációja az a párbeszéd, amelyet Ratzinger bíboros és Habermas folytatott egymással a Bajor Katolikus Akadémián 2004. január 19-én. Felkért hozzászólásuk teljes szövege az első számban található. Ugyanitt kapott helyett „Alakja rejtély” címmel Neumann János századik születésnapjára írt portrém. A visszajelzések szerint sokakat meglepett a katolicizmussal való kapcsolata:

Röviddel halála előtt, halálos ágyán, amikor a matematikai világ egyik legnagyobb egyénisége a fenyegető és korai elmúlással kellett, hogy szembenézzen, sokak számára meglepő vallási döntést hozott. Az 1929-30-as családi áttérés számára formaság volt, anyja azonban nagyon komolyan vette. Úgy tűnik azonban, hogy halálos ágyán ő is alapnak tekintette katolicizmusát. Egyesek úgy vélik, csak azért kérette magához a katolikus papot, mert az tanult ember volt, s vele jobban tudott az ókori Rómáról és Görögországról társalogni, mint az őrséget álló katonákkal. A fentebb idézett, anyjának mondott gondolatfűzés azonban azt erősíti meg, hogy a pascali érveléssel maradéktalanul egyetértett: ameddig a legcsekélyebb valószínűsége is van annak, hogy van örök kárhozat, addig végeredményben logikusabb hívőnek lenni. Tökéletesen emlékezett az iskolában tanult latinra, és egyik látogatóját azzal lepte meg, hogy halálos ágyán a „Dies irae” kezdetű ismert szekvenciát recitálta.

2005-ben nem csak II. János Pál, hanem két főmunkatársunk, Endreffy Zoltán és Weismahr Béla halála is emlékezésre kötelez:

A Mindenható rövid időn belül második főmunkatársunkat hívta magához: Weissmahr Béla SJ filozófus is örökre kivált a Mérleg szerkesztőségéből. P. Weissmahr váratlanul hunyt el Münchenben, 2005. április 28-án, két hónappal Endreffy Zoltán barátunk távozása után. Jegyzetek rovatunkban közölt vázlatos életrajza csak nyomaiban képes érzékeltetni annak a spirituális, szellemi értékekben és emberségben gazdag életpályának a jelentőségét, amelynek megszakadása a Mérleg hirtelen megfogyatkozott alkotóközösségénél jóval szélesebb körben teszi pótolhatatlanná az atya és a testvér, a tudós és a társ hiányát.

Kicsit meglepett a 2005/1. számban a Herder Korrespondenzből átvett Mutschler-írás, amely Einstein és a vallás viszonyát kívánja tárgyalni – meglehetősen felületesen. (Nemrégiben igyekeztem alaposabban „nagyító alá” venni az einsteini „vallásosságot, istenhitet” – írásai, megnyilvánulásai alapján. Vö. https://www.merleg.org/szemelyes-isten-albert-einstein-es-paul-tillich/) Mutschler egyik korábbi könyvét bíráltam annak idején (1992/3, 325-330. o.), amelyet ugyanilyen módon egyfajta gyors következtetésekre való hajlam jellemez. Az év második számában a 2005.május 20-án elhunyt Paul Ricoertől búcsúzunk felidézve taizéi látogatásairól szóló feljegyzéseit:

Amin leginkább meglepődöm a liturgia mindennapi kis szolgálatai, a különféle találkozások, a közös étkezések, a beszélgetések során: az uralmi kapcsolatok teljes hiánya. Néha az az érzésem, hogy a közösség tagjainak összes cselekedetében megnyilvánuló türelmes és csendes pontosság voltaképp mindenki engedelmessége anélkül, hogy bárki parancsolna. Amolyan örömteli szolgálat vagy szeretetteljes szolgálat ez – igen, olyan szeretetteljes szolgálat, amely szöges ellentéte az alávetettségnek, de szöges ellentéte a tévelygésnek is. E rendszerint keskeny utat aközött, amit alávetettségnek, és aközött, amit tévelygésnek neveztem, döntően a közösségi élet jelöli ki. Mi, résztvevők – nem azok, akik figyelemmel kísérik, hanem akik részesednek benne, s hiszem, hogy magam is részese voltam és vagyok – ennek javait élvezzük. Javunkra szolgál e szeretetteljes engedelmesség, mellyel alkalmasint az adott példának adózunk. A közösség nem valamiféle nyomasztó mintát kényszerít ránk, hanem – hogy is mondjam? – barátilag buzdít. … nem a parancs és még kevésbé a kényszer rendjében, de nem is a gyanakvás vagy a tétovázás rendjében időzünk itt; ez utóbbi hatja át napjainkban a mesterségek világát és a városi életet éppúgy, mint a munkát és a szabadidőt. Ez az egymással megosztott nyugalom jelenti számomra az élet boldogságát a Taizéi Közösségben.

Húsz évvel ezelőtt, a II. Vatikáni Zsinat után 40 évvel a 2005/4. szám Hans Küng értékelését hozza. Ott megfogalmazott kérdései, probléma-megjelölései, megoldásai ma sem tűnnek elavultnak:

Milyen könnyen át lehetett volna ruházni a pápaválasztás jogát a római bíborosi kollégiumról az univerzális-reprezentatív püspöki szinódusra! Ehelyett azonban a pápaválasztás joga mindmáig a csupán a középkor óta illetékes bíborosi testület kezében van, amelynek tagjait a pápa és a Kúria nevezi ki Róma szempontjai szerint, és akik vitás kérdésekben … inkább a római központ hatalmi ambícióit szolgálják, mint saját – 80-90 %-ban e két kérdésben is ellentétes véleményt képviselő – híveik érdekeit. A problémákat tehát vagy elkendőzték, vagy megoldásukat retrográd intézkedésekkel váltották ki. Ennek következtében a katolikus egyház a II. Vatikáni Zsinat után negyven évvel még mindig a megoldatlan problémák hatalmas tömegével, számtalan szűk keresztmetszettel és állandó frusztrációval küszködik. A jövő tekintetében az lesz a döntő, hogy Rómában az új pontifikátus idején a problémák növekvő nyomása (a klérus elöregedése, a nők elfordulása, az ifjúság egyházi integrációjának hiánya, a lelkipásztori szolgálat összeomlása, a szexuális botrányok, a financiális gondok) következtében, az Evangélium hatására végre ismét komolyan veszik-e a Zsinat örökségét, nagy horderejű szellemi végrendeletét. Vajon az újra konzervatív-autoriter Tanítóhivatal jelszavai helyett ismét érvényre jutnak-e XXIII. János pápa és a Zsinat jelszavai?

A 2006-os év elejétől új formátum jelenik meg, az impresszum szerint Petrás Éva csatlakozik a szerkesztőségi munkához, a laptulajdonos budapesti Mérleg Egyesület ügyvezető elnöke Derényi András, ügyintézője pedig Melegh Erzsébet lesz. A tulajdonosi változásokról az első szám így értesíti az olvasókat:

Folyóiratunk tulajdonosa, a budapesti székhelyű Mérleg Egyesület 2005. október 28-án tartotta meg rendes évi közgyűlését, amelyen P. Weissmahr Béla SJ, filozófiaprofesszor elnök elhunyta után utódává az eddigi alelnököt, Katus László történészprofesszort, folyóiratunk főmunkatársát, új alelnökké pedig Vető István geológust választotta meg. Ugyanakkor a Mérleg korábbi, alapító tulajdonosa, a még működő müncheni Katolikus Magyar Sajtó Munkaközösség vezetői elhunyta miatt új elnökévé Boór Márta nőgyógyász szakorvost, alelnökké Balogh Szilárd Vilmos kutató fizikust és matematika-fizika tanárt, főmunkatársunkat választotta meg.

A müncheni Katolikus Magyar Sajtó Munkaközösség (KUPA) csak formálisan működött. Végleges feloszlatása időközben megtörtént, a számláján még meglévő pénzösszeget a Mérleg Egyesületnek utalta át. Mint ennek az alelnöke igyekeztem különféle helyeken a Mérleg Egyesület számára támogatást szerezni, utolsó ilyen „akciómat” a Herbert-Haag Alapítványnál (bár nem átütő) siker koronázta. Ebben az évben, 2006-ban a világ Mozartban egy zsenit ünnepelt, de Bécs Kurt Gödel századik születésnapját is ünnepelte. Miért úr címmel a centenáriumra megjelent irodalom nyomán nem csak életútját és tudományos munkáját, hanem az abból fakadó filozófiai nézeteit, illetve „teológiáját”, istenbizonyítását is ismertetem. A teremtésre, istenkérdésre reflektáló nézeteit anyjával folytatott levelezéséből, formális istenbizonyítását pedig egy kéziratos feljegyzés nyomán mutatom be. A sok visszajelzést ösztönző szemlét így zárom:

Dawson szerint Gödel életét és munkásságát négy mély meggyőződés irányította. Először is, hogy az univerzum ésszerűen szervezett, és az emberi szellem által felfogható. Másodszor, hogy az univerzum okság szempontjából determinisztikus. Továbbá, hogy a fizikai világ mellett létezik az elképzeléseknek a világa is. Valamint meg kell kísérelni, hogy az elképzelések megértését introspekció révén elérjük. Gödel munkásságát sem szűkebb szakterületén, sem filozófiai, teológiai szempontból nem dolgozta még fel igazán az arra illetékes tudós társadalom. Meglátásai olyan ösztönzéseket adhatnak, amelyeket mindegyik területnek alaposabban szemügyre kellene venni. Jelenleg úgy tűnik, hogy jól látta saját magát és korát, amikor azt mondta: „Nem illek bele ebbe a századba”.

Gödel és munkássága, gondolatai továbbra is érdekelnek. Eddig ismeretlen információkat feldolgozva jelent meg 2021-ben Stephen Budiansky életrajzi könyve, amelyet a Kirkus Reviews folyóirat a legjobb tudományos könyvként tüntetett ki. Miként a könyv végén található köszönetnyilvánításból megtudjuk, a szerzőnek sikerült – a korona-járvány korlátozásai közepette – hozzájutnia eddig titkosan kezelt dokumentumokhoz. Tudománytörténeti szempontból Budiansky vizsgálódásainak köszönhetően közkinccsé tette Gödel 1934. április 18-án a New York-i egyetemen tartott, eddig alig ismert előadásának a szövegét. Ebben a technikai részletek minimalizálásával számol be maga Gödel nem-teljességi tételének bizonyításáról. Az erről írt könyvismertetésem az interneten olvasható.

A 2007-es esztendő számaiban számtalan számomra érdekes írás található. A Magyarországon újra induló egyházi iskolák útkeresésére is kívánt reflektálni Rainer Bucher tanulmánya: Mihez kezdjen Isten a katolikus iskolákkal? Nem elhanyagolható három tézise:

1. A katolikus iskolák történelmi feladata egy sajátos elitréteg létrehozása volt sajátos egyházi konstelláción és képzési rendszeren belül – mindez azonban a múlté. A katolikus iskolának ezért, a lelkipásztori gyakorlat egyéb színtereihez hasonlóan, újra kell gondolnia, hogy mit jelent „katolikusnak” lenni. 2. Jézus istenfogalma távlatot nyithat a katolikus iskolák elodázhatatlanná vált átalakítása előtt. 3. A sikeres átalakulás ismérve a következő lehetne: az iskolák korlátozó és terhes adottságként vagy többleterőforrásként tapasztalják-e meg azt a tényt, hogy a katolikus egyház intézményéhez tartoznak.

Ebben az évben az El Salvadorban élő jezsuita teológust, Jon Sobrinót két könyve kapcsán a Hittani Kongregáció nyomatékos figyelmeztetésben részesítette, néhány tézisét pedig kifejezetten elítélte. Rendtársa, Bernard Sesboüéazonban – miként a Mérlegben közölt tanulmány is tanúsítja – másként vélekedik:

Mindannyian tudjuk, hogy az evangéliumot nem puszta ismétléssel, hanem korunkat megszólító hitelességgel kell hirdetnünk. Ez az értelme Jon Sobrino művének, amely a szerzőt körülvevő erőszakos világban a lehető legpontosabb szavakat keresi. Megfontolásaim végén két óhajomnak szeretnék hangot adni. Először: szívből kívánom, hogy ez a könyv megalapozza, megvilágítsa és megszilárdítsa az evangélium hiteles hirdetését; másodszor: hogy a gazdag országok hívő horizontjában is befogadásra és megértésre találjon. Sokat tanulhatunk belőle – mindenekelőtt azt, hogy a tudós krisztológia szervesen összefügg az átélt krisztológiával. Mindannyiunk feladata, hogy igaz módon higgyünk Krisztusban, azaz hozzá hasonlóan cselekedjünk: kövessük őt és osztozzunk tapasztalatában.

2007. április 28-án, életének 95. évében elhunyt Carl Friedrich von Weizsäcker, akinek munkássága, gondolatisága mind az alapító-szerkesztőnek, mind pedig nekem sokat jelent. Így aztán rá mint a Mérleg „házi szerzőjére” emlékezünk t. k. egyik tanítványa, Michael Drieschner szavaival:

Gyermekként úgy vélte, hogy a csillagok ragyogásában kellene Istent megismerni, még akkor is, ha tudjuk, hogy a csillagok izzó gázgömbök. Kepler vallásossága egész élete során példa volt számára. Végül felismerte, hogy a természettudomány hatalmi jellege csak akkor haladható meg, ha ezt a természettudományt „végiggondoljuk”. Ehhez tartozott az is, hogy a tudománya hatalmi jellegéből adódó felelősséget teljes erejével észlelte.

Szenzációként hatott, hogy XVI. Benedek pápaként „tudós könyvet” ír a Názáreti Jézusról, amely a 2007-es év bestsellerének számít. Az első reakciókat összegzem szemlémben, de Vermes Géza mértékadó véleményét is közzé tesszük:

Őszintén úgy vélem, hogy Joseph Ratzingernek nincs képesítése a történeti bibliamagyarázat végrehajtására, és kiderül, hogy ítéletem egybeesik Martini bíboros véleményével. Az egyetlen különbség az, hogy Martini – érthetően – óvatosabban fejezi ki magát. A könyvben egyetlen olyan utalás sem található, amely bizonyítaná, hogy Ratzinger ismeri Jézus szemita nyelvi és kulturális hátterét. … Ratzinger tézise a történeti bibliamagyarázat téves megértésén alapul, a szerző képtelenségén arra, hogy a Jézusproblémát a történész szemszögéből nézze. Az evangéliumok és főként a köztük fennálló ellentmondások szigorú és részletes nyelvészeti, irodalmi és történeti analízise nélkül a történeti Jézusnak a hit Krisztusával való azonosítása – Ratzinger könyvének fő tétele – szilárd alapzat nélkül a levegőben lebeg.

2007. augusztus 3-án a Mérleg alapító-szerkesztője (és mondhatni „mindenese”) 75 éves. Az alkalomra Mártonffy Marcell és Petrás Éva Szétosztott teljesség címmel ünnepi kötetet szerkeszt. Megtisztelő a felkérés, hogy írjak bele. A bennünk rejlő és körünkben megélhető tapasztalásról, tapasztalatról írok:

Úgy tűnik, hogy létezik belső tapasztalás, belső tapasztalat. Furcsa módon többnyire csak utólag beszélhetünk róla és csak nehezen érthető, megfogható módon. De hát mit is jelent a „vallás”, mit a vallási tapasztalás? A kifejezés teljesen „nyugati termék”. A latin „re-ligio” a „vissza” és „összekötni” összekapcsolásából ered: az ember visszakapcsolása, visszacsatolása egyfajta valósághoz, amely többé már nem az emberhez tartozik, hanem isteni hatalmakhoz, az isteni valósághoz, az Istenhez. Ezt a visszacsatolást sokféle formában, valamennyi áthagyományozott kultúrában felleljük. A legtöbb kultúra a valláson belüli reflexiót alapvető tapasztalatnak tekinti.

Az első két szám összevonásával (a 2006/2-3 mintájára) dupla számmal indít 2008-ban a Mérleg. A Tóth Imrével készített „interjúban” nem annyira a számomra ismerős matematikatörténeti kutatási eredményei a fontosak, hanem az, hogyan élte át Szatmárból származó zsidóként internálását:

Garany nyomorúságos kis internálótábor volt. …. Ez itt nem Auschwitz volt. Kevesen voltunk, de azért itt is meghaltak a foglyok. Ezekben a kis magyar táborokban lehetett festeni, zenélni, énekelni és más tevékenységeket folytatni. Én faltam a könyveket. Az internálótáborban és utána a börtönben több mint harminc jegyzetfüzetet írtam tele. Nagy részük meg is van. Az első 1941. november 7-én … a parabola négyszögesítésével Arkhimédész nyomán. Gyönyörűen kalligrafált geometriai szerkesztések voltak vörös, zöld és fekete tussal. És mindez egy koncentrációs táborban! Hát nem elképesztő? Nem hihetetlen? Egyik fogolytársam azt mondta, hogy szörnyeteg vagyok, mert geometriai rajzokkal foglalkozom, miközben ölik a bajtársainkat. Akkoriban nem értettem a vádat. A mi kis poklunk kellős közepén saját édenkertemben merültem alá. Húszéves voltam, és a táboridőt olvasással, tanulással töltöttem. Furcsa, deviáns magatartás, talán cinikusnak is tűnhet. Ma már látom, hogy szellemi épségemet ezáltal őriztem meg.

Furcsa asszociáció jut eszembe. Köztudott módon Ferenc pápa megnyitotta a kutatás előtt azokat a levéltári anyagokat, amelyek t. k. az európai zsidóüldözés idején íródtak. Ezek között találtam egy 1939. január 5-én keltezett levelet, amelyben egy 16 éves szatmári zsidó lány arra kéri XI. Piusz pápát, „hasson a napokba ott leendö Chamberlain angol miniszter elnök urra hogy adják vissza Palesztinát a zsidóknak ! És röktön nyissák meg Palesztina kapuit a millió számra menö szenvedö és agyongyötört zsidoknak. Mert a Zsido kerdést csak így lehet jól és igazságosan megoldani.” Két hozzáállás ugyanahhoz a szörnyű helyzethez!

A 2008/4. szám késve jelenik meg. A szerkesztői beharangozó az okot is megadja:

Sokadszorra is Olvasóink megértését kell kérnünk amiatt, hogy a Mérleg az eddigieknél is nagyobb késedelemmel lát napvilágot. Jelenlegi, 2008/4-es számunknak tavaly karácsony táján kellett volna megjelennie. Szűkös anyagi lehetőségeink nem tették lehetővé, hogy korábban adhassuk nyomdába.

Az immáron tíz esztendeje meglévő anyagi gondok egyre erősebb működési zavarokat jelentenek. Ebben a negyedik számban találjuk Gyarmati Györgynek, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára főigazgatójának a Hitvallók és ügynökök című film bemutatójakor elmondott szavait:

A korszakot illető magyar egyházszociológiában ismételten találkozunk két – klerikusok által is visszatérően rögzített – megállapítással. Az egyik szerint bizony adódtak helyzetek, amikor a szentségeknek önmagukért kellett helytállniuk a szentségeket kiszolgáltató pásztorokhoz képest. A másik, hogy a magyar katolikus egyházat alig érintette meg a második vatikáni zsinat. Ezt a kórképet egészíti ki azután a harmadik, történeti összetevő. A világi rendszer sok szempontból markáns diszkontinuitást mutat a kommunizmus összeomlása nyomán, s hozzá képest az egyház a kontinuitás álláspontját képviselte: mérlegkészítés, számvetés – és esetleg annak konzekvenciái – nélkül.

2009-ben egyetlen füzet jelenik meg, 1-2. szám felirattal. A kötetben az olvasói levelek már aggódásuknak adnak hangot, hogy a nyomtatott számok egyre ritkábbá válnak. Ugyanakkor ebben a füzetben olvassuk az örökké fiatal Wolfgang Beinert professzor zsinatról szóló tanulmányát, amelynek végén leszögezi:

Isten útjai olykor kifürkészhetetlenek. Nem szabad feladnunk a reményt, hogy a zsinatértelmezés válsága csakugyan ahhoz vezet, amit a szó jelent: választáshoz a szétválasztandók között. A zsinat peremre szorításának tapasztalata éltetően hatott számos keresztényre: az ötven évvel ezelőtti események felidézésére, sok esetben pedig újragondolására késztette őket. Ma ismét tisztábban látjuk, hogy a XXIII. János által meghirdetett balzo d’innanzi – előreugrás – még távolról sem történt meg, előbb-utóbb azonban elodázhatatlanná válik. Az egyháznak sürgősen tisztáznia kell az alapvető és még mindig megoldatlan kérdést: hogyan felel meg a krisztushívők közössége a jelen követelményeinek? Hogyan érzékeli az idők jeleit (GS 4,11 stb.). És inkább hierarchikus vagy inkább közösségi formát ölt? Lehetséges, hogy az egyház régi és aktuális problémáira csak egy újabb, az előzőt beteljesítő zsinat adhat választ.

A főszerkesztő a 2009-es év „nyomasztó nehézségeire” utal és reményét fejezi ki, hogy 2010-ben még eleget tud tenni az évenkénti négy szám beígért megjelenésének, amely két duplaszámmal megvalósul. Az 1-2.számban a 2009. december 23-án este elhunyt Edward Schillebeeckx domonkos teológustól búcsúzunk – megszívlelve Hermann Häring elköszönő sorait:

A mindig barátságos és jóakaratú teológus, Edward Schillebeeckx rendíthetetlenül hitte, hogy előbb-utóbb a katolikus egyházban is új tavasz köszönt be. Ezt sajnos már nem érhette meg. Műve azonban gazdag és kimeríthetetlen forrás – sohasem lehetünk elég hálásak érte.

Ugyanez a kötet adja hírül: „Harmath Gáborné, szül. Szilágyi Anna német-olasz szakos tanárt, diplomás teológust, a Corvina Kiadó szerkesztő-lektorát, folyóiratunk főmunkatársát (1997-2000) Budapesten 2008. december 22-én 68. életévében a váratlanul rátört kór gyorsan elragadta szerettei köréből.”

A 2010/1-2 füzet tanulmányai közül – főként a későbbi fejlemények tekintetében – mindenképpen figyelemre méltónak vélem egyrészt Hubert Wolf és Klaus Unterburger tanulmányát, amely XII. Piusz és a zsidóság kapcsolatára vonatkozó kutatás állását mutatja be, másrészt Wunibald Müllernek az egyházon belüli szexuális visszaélésekre vonatkozó tanulmányát. Előbbi nyilván kiegészül majd a XII. Piuszra vonatkozó – a vatikáni levéltári anyag kutatása nyomán kirajzolódó – anyag tükrében. Ezt később alapvetően vizsgáljuk és bemutatjuk. Utóbbi pedig az időközben a világegyházban, illetve Magyarországon is feladatot jelentő feltárás, illetve megelőzés tekintetében mértékadó (lehetett volna). Wunibald idézi Stefan Dartmann SJ, jezsuita provinciálisnak 2010 januárjában testvéreihez intézett útmutatását:

„Sokkal többet használ a rendünkről sokakban kialakult kedvező képnek, ha nehéz helyzetekben és időszakokban is bátran, alázatosan és bizalomtelien Isten segítségére hagyatkozunk, mint az, ha a vihar elültéig behúzzuk a nyakunkat.”

A 2010/3-4-et felelős szerkesztőként Boór János jegyzi, a főmunkatársi körből pedig Petrás Éva távozik. A működési nehézségekre utal az egyik olvasói levél is: „Néha-néha ellátogatok honlapjukra, hiszen lapjuk nélkülözhetetlen cikkek és hírek forrásai voltak. Szomorúságomra már hónapok óta nem változik rajta semmi. Remélem ez nem a lap teljes megszűnését jelenti! Még így, elektronikus formátumban is nagy űrt töltenének be. Bízva életképességükben, és reménykedve várva megszólalásukat maradok továbbra is tisztelőjük.” A Szemle rovatban a jeles filozófus, Vittorio Hösle Charles Taylor megfontolásaira utal:

Taylor alábbi, visszafogott megállapítása véleményem szerint pontosan a követendő irányba mutat: „Még talán azt is mondhatnánk, hogy a modern hitetlenség gondviselésszerű, de lehet, hogy túlságosan provokatív ezt így megfogalmazni”. Csak a tisztán szekuláris vallás végső ellentmondásosságának megtapasztalása vezethet az Istenhez fűződő olyan mélyebb kapcsolathoz, amelyben az autonómia jelentősebb szerepet játszik majd, mint a korábbi korszakokban. „Istené a Napkelet! Istené a Napnyugat!” Istené a modern szekularizmus is.

2011-ben – immáron csak a „lehetőség szerint” megjelenő – nyomtatott változatban Boór János felelős szerkesztőként az egyetlen nyomtatott változatban számol be a Mérleg helyzetéről:

Folyóiratunkat negyvenhét évvel ezelőtt, 1964-ben Nyugaton alapították a Pax Rontana nemzetközi katolikus értelmiségi és egyetemista békemozgalom főként 1956-os tagjai, akik közül már kevesen élünk. … Az emigráns politizálástól idegenkedve kívántuk szolgálni hazánk felszabadulását, a magyar egyházi és világi gondolkodás haladását. Közel fél évszázad alatt sok örvendetes és sok aggasztó változást éltünk meg, folyóiratunk történetében is. Meggyőződésünk, hogy eredeti céljaink ma is időszerűek. A laptulajdonos Mérleg Egyesület evangélikus tagjai, akik a Budapesten működő Csillaghegyi Evangélikus Egyházközséghez kötődnek, az ökumené jegyében önzetlen közreműködésüket ajánlották fel a kiadói feladatok elvégzésében, amiért itt is köszönetet mondok. Bízunk benne, hogy a magyar értelmiségiek – köztük papok és lelkészek, egyetemi oktatók és hallgatók – érdeklődnek folyóiratunk iránt és támogatják fennmaradását. Ugyanakkor számítunk azokra a tehetős mecénásokra is, akik szívükön viselik a magyar nép művelődését és szellemi fölemelkedését. Ha anyagi forrásaink nem teszik lehetővé a nyomtatott megjelenést, az interneten igyekszünk folytatni munkánkat, törekedve a rendszeres frissítésre és megjelenésre.

A Mérleg Egyesület átszervezését jelenti, hogy megjelenik egy szerkesztőbizottság (tagjai: Béres Tamás, Deák Dániel, Jakab Attila, Katus László, Medgyesi György és Szöllősy Ágnes), ügyvezető pedig Breuer Katalin lesz.

A 2011-es számban igyekeztem összefoglalni egyrészt, mi is történt Fukusimában 2011. március 11-én, illetve azokat az etikai megfontolásokat ismertettem, amelyek az atomenergia felhasználásához kapcsolódnak. A téma hosszabb ideig foglalkoztatta a magyar közvéleményt, hiszen az ún. Paks II mai napig nem került le a napirendről. Írásomban t. k. idéztem a német püspökök állásfoglalását is:

„Az energiával való megváltozott bánásmód az igazságosság és a jólét központi próbaköve. Ennek során semmiképpen sem pusztán technikai kérdésekről van szó, hanem a biztonság, a teremtés iránti felelősség, valamint a gazdasági és társadalmi fejlődés különböző követelményei közötti összetett etikai mérlegelésről is. Az egyház is kész arra, hogy szociális tanítása alapján ezzel a sokrétű feladattal a társadalmi vitában és a saját gyakorlatában szembenézzen”

Az írásban megfogalmazottakat 2014. június 27-én egy Münchenben megtartott előadásban is megismételtem. A prezentációs anyag a Mérleg régi internetoldaláról (még) letölthető. A téma magyarországi érzékenységét mutatja a 2014-15-re datálható olvasói levél, illetve arra adott válaszom (vö. 2014, 232-240. o.)

A következő, 2012-es év jelentős változást hozott. A pénzügyi források hiányában nem jelent meg nyomtatott formában a Mérleg. Írásaink az interneten találhatók, 2013-ban pedig honapunk is megújult. Ezzel a Mérleg Online címen jelenlétünk elsődleges médiumává vált. A 2013-as, egyetlen kötet bevezetőjében a szerkesztőség felhívja a figyelmet arra a paradox helyzetre, amely munkánkat valójában kezdettől fogva jellemezte:

Míg munkatársai töretlenül szolgálták a katolikus egyház megújulásának ügyét – a korszerű teológia és a szekuláris tudás közti elmélyült párbeszéd, az ökumenikus törekvések és a vallásközi megértés, a demokratikus és szolidáris emberi közösségért munkálkodó keresztény gondolkodás nemzetközi eredményeinek szemlézésével –, addig a lap csak elvétve részesült egyházi támogatásban. Ugyanakkor informatív cikkeiből és tanulmányaiból olyan olvasók, köztük vezető egyházi tisztségviselők is tájékozódtak, akik látókörének tágasságát amúgy gyanakodva szemlélték. Másfelől pedig magyar értelmiségiek – keresztények és nem keresztények, klerikusok és laikusok, hívők és nem hívők – sokasága évtizedeken át főként a Mérlegnek köszönhetően győződhetett meg a fejlődésként, s nem vallástörténeti múzeumként értett, az idők jeleire fogékony katolikus hagyomány ösztönző erejéről. A folyóirat kritikus attitűdje nemritkán értetlenségbe ütközött, együttgondolkodásra kész befogadói azonban a nyitott kérdéseket, az elemző beszédmódokat, az eltérő nézőpontokat a keresztény hit életműködésének elidegeníthetetlen mozzanataiként tapasztalhatták meg. … Az egyházreform reményének – legalábbis Ferenc pápa megválasztásáig világszerte rohamos – elhalványulása minden eddiginél időszerűbbé tette alapító célkitűzését. Ezért sem szeretnénk csalódást okozni azoknak, akik várakozással fordulnak a Mérleg felé. …. Bízunk benne, hogy az elektronikus publikációkból időről időre közreadhatunk egy-egy nyomtatott összeállítást, s ha szellemi-kulturális, illetve gazdasági környezetünk alakulása megengedi, talán ismét rendszeresebben is kiadhatjuk majd folyóiratunkat. Jelen gyűjteményünk, amely a Mérleg 49. évfolyamának egyetlen kötete, reprezentatív válogatás az interneten 2013-ban napvilágot látott írásainkból.

2013. március 13-án megválasztják Ferenc pápát. Megjelenése, fogadtatása reményt-keltő. Sokak véleménye mellett idézzük Thomas Mann unokája, a teológus végzettséggel is rendelkező Frido Mann „prófétai ihletettségről” tanúskodó véleményét:

„Előtte még egyetlen pápa sem hangsúlyozta ilyen mértékben, hogy a keresztények helye a szegények és a betegek mellett van. Ezzel azt mondja ki, amit Jézus akart. Az a benyomásunk támadhat, hogy a tanítás és az egyházszervezet vonatkozásában is reformáló szándék fűti. Ebből azonban még semmit sem látok. Csak bizonyos dolgokra világít rá, a többi árnyékban marad. (…) Néha mégis úgy tűnik, mintha hozzányúlna a megkövült struktúrákhoz”.

Szinte senkit sem ért meglepetésként, hogy a 2013-as fizikai Nobel-díj odaítélését a Higgs-részecske felfedezéséért osztják ki. Alkalom arra, hogy kis történeti összegzést adjak a részecske-fizikai felfedezések történetéről. De Robert John Russel kicsit túlfűtött, patetikus megjegyzését sem hagyom ki:

„A Higgs-részecske felfedezését nem csak akként ünnepelhetjük, mint ami a fizika világával foglalkozók győzelmét mutatja meg, hanem olyan óvatos megközelítésként is, amely arról tanúskodik, hogy az univerzum a legalsó rétegekig visszamenően értelmes, és mi képesek vagyunk ennek a racionalitásnak a felfogására, és hogy pontosan ez a racionalitás az, aminek Isten a végső oka, aki maga az értelem, a bölcsesség és szeretet forrása.”

Az idézett olvasói levelek ismételten a „fennmaradásra” buzdítanak: „Először és mindenek előtt: szükség van a »Mérleg« c. folyóiratra! Hiányt pótol, és ez nem a szokásos kiadói közhely, mert ezek az írások nem jelennek meg máshol magyarul, teljes mértékben kívül rekednek a hazai teológiai közbeszéden.”

A 2014-es, 50. évfolyam hozza az antwerpeni püspök, Johan Bonny gondolatait, elvárásait a tervezett, családról szóló püspöki szinódus kapcsán. Több nyelven közzétett megfontolásainak magyarul való megjelentetését csak hosszasabb levelezés után sikerül elérni:

Mit várok a küszöbön álló szinódustól? Hogy a Gaudium et spes irányvonalát követve az egyházi beszédben visszaadja a lelkiismeretnek azt a helyet, amely joggal megilleti. Vajon megoldódik-e ezzel az összes probléma? Egyáltalán nem. Nem könnyű felelni arra a kérdésre, hogy a lelkiismeret hogyan jut el a felelős döntéshez. Mit tartalmaz a jól formált lelkiismeret? Hogyan ismerhető fel az a törvény, amelyet Isten a ‘szívünkbe helyezett’? Hogyan viszonyul a lelkiismeret az egyházi tanítóhivatalhoz és fordítva? Hogyan feleljen meg a lelkiismeret az érési folyamatban a ‘fokozatosság törvényének’ és a fokozatos fejlődés pedagógiájának? Hogyan gyakorolhatja a lelkiismeret az ‘epikia’ avagy a ‘méltányosság’ erényét, ha a törvény betűje és szelleme ellentétbe került egymással? Ezek megkerülhetetlen kérdések a mai ember számára, aki nagy jelentőséget tulajdonít a személyes és megalapozott lelkiismereti döntés kialakításának. Bár mindezekre a kérdésekre a szinódusnak nem kell választ adnia, remélem, hogy kellő figyelmet szentel nekik.

Ebben a számban jelenik meg a szókimondásáról híres bencés prímás-apát, Notker Wolf szabadságról szóló könyvének előszava. Hosszú időn keresztül internetes oldalunk egyik legtöbbször látogatott írása:

Ahol csak emberekkel találkozom, igyekszem megértetni velük: valójában nagyon kevésre van szükségünk ahhoz, hogy boldogok legyünk, de méltóságunkat és szabadságunkat soha sem szabad, hogy elvegyék tőlünk. Soha sem lehet cél és nem fogadhatjuk el, hogy valamiféle kollektívában elsüllyedjünk. Csak egy átfogó értelemben vett képzés ennek a szabadságnak a garanciája és célja.

A közös szerkesztői munkával, főszerkesztői megbízás nélkül elkészült 2015-ös „évkönyv” bemutatójában írjuk:

Ez év tavaszán örömmel hirdettük honlapunkon …, hogy az Arcanum Digitális Tudománytárral kötött megállapodásunk értelmében hamarosan teljes körűen digitalizáljuk fél évszázados szemlénk rendkívül gazdag és értékes anyagát. A meg-megtorpanó lendületünket elnéző Olvasóban azonban óhatatlanul felmerül a gondolat: lépésünk voltaképp csüggedtségről is tanúskodhat – arról, hogy inkább a múltba tekintünk már, semmint a jövőbe. Ugyanakkor hangsúlyozni szeretnénk: nem az a kérdés, hogy független teológiai műhelyünk folytatja-e a szemléleti megújulást elősegítő munkáját – ez feltett szándékunk. A kérdés, amely sajnos már a tavalyi szerkesztői előszavunkból is ismerősen csenghet, hogy megszűnik-e a Mérleg nyomtatott változata. Akárhogy is: e pillanatban szívből örülünk, hogy olvasóinknak idén is átnyújthatjuk tartalmas, színvonalas új összeállításunkat.

Az első 50 esztendő, valamint az 51., illetve az 52-53. évfolyam (2016-17) nyomtatott tartalma az Arcanum Digitális Tudománytáron valóban megtalálható. A 2015-ös szám is bőséges olvasnivalót szolgáltat. Nem csak az azóta más magyar egyházias jellegű oldalak által is közismertté vált szerző, Tomáš Halík írását tartalmazza (Negatív eszkhatológia és vallásközi párbeszéd), hanem foglalkozik Ferenc pápa ökológiai enciklikájának fogadtatásával is (Deák Dániel: A Laudato si’ kritikai fogadtatása). A nők diakónussá szentelhetőségének kérdése ismételten előkerült (ki tudja immár, hányadszor!), így nem tűnik fölöslegesnek, hogy Herbert Haag ismert biblikus professzor laikusokról és klerikusokról szóló kutatási eredményeit szemlézzem. Eredményeit 10 pontban foglalta össze. Ezek közül az utolsó:

Annak a feltétele, hogy valaki az eucharisztia ünneplését vezesse, tehát nem a szentelés, hanem a megbízás kellene, hogy legyen. Ezt ugyanúgy kaphatja férfi vagy nő, aki lehet felszentelt és nem-felszentelt, házas vagy nem házas. Mindkettőnek, férfinak és nőnek ugyanolyan joga van a teljes egyházi hivatal betöltésére, ami az eucharisztia ünneplésének vezetésére való felhatalmazást is magában foglalja.

Ez a záró megjegyzés rámutat arra is, hogy a mai ún. „paphiánnyal” küszködő helyzetben, miközben minden fórumon az eucharisztia ünneplését a középpontba állítjuk, talán ezt a meggondolást érdemes lenne megszívlelni!

A 2015-ös kötetben is teljesítem kötelességemet: áttekintem a gravitációs hullámok felfedezése kapcsán az általános relativitáselmélet keletkezési körülményeit firtató irodalmat.

Elbizonytalanodás – vagy (új) kezdet? (2016-2025)

A Mérleg szempontjából válságos időszakban természetesen újszerű megoldásokban gondolkodunk. Szeretném megőrizni azt az átgondoltságot, amelyet korábban megtapasztaltam. Anyagokat készítek elő véleményezésre. A magyarországi munkatársak zömében hallgatással válaszolnak. Ebből le kell vonnom azt a következtetést, hogy ez a fajta, véleményem szerint „bevált módszer” immáron nem működik. Ugyan a félévszázados megemlékezésen nem tudok személy szerint jelen lenni, de lehangol, amiről az olvasói levelekben olvasok, t . k. Sólyom László nyugalmazott köztársasági elnöktől, valamint a hosszú ideig főmunkatársként dolgozó Szabó Ferenctől. Előbbi finom udvariassággal mutat rá az egyik meghívott előadó nem éppen építő jellegű kritikájára feltéve a kérdést: „Csak utólag gondolkodom el arról, hogy az ő kiélezett szembeállítása valós-e.”

A megjelenés, ünneplés körüli viták ellenére dolgozom. Ekkor határoztam el, hogy Schillebeeckx műveiből egyfajta „olvasókönyvet” készítek magyarul. A sok utánajárást, könyvbeszerzést és kutatást igénylő munka eredményeként 12 Schillebeeckx-tanulmányból kötet áll össze, amelyet a Vigilia örömömre felvesz könyvkiadói programjába. Aztán – meglehetősen rejtélyes módon – töröl. Néhány szöveg megjelenik ebből a Mérleg honlapján, illetve nyomtatásban is (l. 2016-17, 35-62. o.). Egy fejezete pedig, szellemi végrendeletének egy rövidlete a Pannonhalmi Szemlében (2018/3, 11-18. o.) lát napvilágot. A Schillebeeckx-kötetet végül e-book-formában teszem közzé 2023-ban. Szeretném, ha a Magyar Kurír egy-két sorban szólna a kötet megjelenéséről. Kiábrándító választ kapok: „magán-kiadásokat” nem ismertetnek. Mintha a II. Vatikáni Zsinat egyik mértékadó, elismert teológusának a véleménye nem ütné meg a magyar teológia színvonalát! Hasonló módon kiábrándít, hogy a teológiai főiskolai könyvtáraknak megküldött ismertetőmre is csak Kolozsvárról kaptam visszajelzést.

A 2016-17-es nyomtatott kötetben szemlét írok a Leibniz halálának 300. évfordulójáról kiadott irodalom alapján (199-217. o.). Mindez azt is jelzi, hogy az utolsó tíz esztendőben leginkább a szemleírásra, könyvismertetésekre koncentrálok. Ugyancsak a 2016-17 kötetben ismertetem a regensburgi egyetemen az egyházjog professzorának, Sabine Demelnek az egyházjogról írt kötetét:

A könyv epilógusa a címben szereplő, Ámosz prófétától származó idézetre épül: „Vízként áradjon a jog, soha ki nem apadó patakként az igazságosság“ (Ámosz 5,24). Első olvasatra úgy vélhetnénk, hogy ennek a mondatnak a szerzője a jogért lelkesedő személy, vagy legalábbis a szakasz valamilyen jogi rendelkezéseket összegző szövegből származik. Ezzel szemben Demel rámutat: „Abból indulhatunk ki, hogy ez a szöveg a Kr. e. 8. században keletkezett. Olyan korban […], amikor Izraelnek mint Isten népének a társadalmi helyzete összességében szilárd és biztonságos volt. Ez a biztonság azonban igenis csalóka volt. Ugyanis fokozatosan oda vezetett, hogy egyre nagyobbá vált a profit iránti mohóság és az egoizmus. A társadalom egyre jobban szétszakadt. Egyesek egyre gazdagabbak és hatalmasabbak, mások pedig egyre szegényebbek és kiszolgáltatottabbak lettek. Mindettől függetlenül kifelé a jámbor élet látszatát mutatták, vagyis rendszeresen látogatták a kultikus helyeket, és szorgalmasan mutatták be áldozataikat. És éppen ez az, ami nem illik össze. Modern megfogalmazással: vasárnaponként istentiszteletre járni, de a mindennapokban úgy élni, mintha a közös együttélésre vonatkozó, egymásnak kijáró, Isten által ajándékozott jog nem is létezne. […] Annak a közösségnek a jogrendje, amelyben az istentisztelet nem tükrözi az ember iránti tiszteletet, nem úgy folyik, mint a víz, nem növekedést és új életet eredményez, nem vezet az igazságosság soha ki nem apadó patakjához, hanem megakad, rothadást, az isteni igazságosság száraz folyómedrét eredményezi az egyházban. Ezért a Kr. e. 8. századból származó, ámoszi prófétai szó majd 3000 évvel később, az egyházi törvénykönyv 100. születésnapján aktuálisabb, mint valaha: »Megvetem, gyűlölöm ünnepeiteket, ünnepségeitek nem tetszenek nekem. Ha égőáldozatokat mutattok be és ételáldozataitokat, nem szívlelhetem, a hizlalt állataitokból való békeáldozatot látni sem szeretem. Vigyétek előlem harsány éneketek, hárfáitok hangját hallani sem bírom! Vízként áradjon a jog, soha ki nem apadó patakként az igazságosság« (Ámosz 5,21–24).”

2020. június 8-án meghalt Boór János, a Mérleg alapító-főszerkesztője. Nem csak a folyóiratnak, hanem az egész magyar keresztény (katolikus) újságírásnak is emblematikus alakja. A 2018-19-es összesített számban tőle búcsúzom. Meghatóan és a Mérleg helyzetére is találó módon köszön el tőle „testvéreként” a Vigilia augusztusi számában Lukács László piarista, főszerkesztő:

1990-ben megnyíltak a határok, szellemi értelemben is. A Mérleg páratlanul fontos szerepe továbbra is megmaradt, hiszen kevesen engedhették meg maguknak külföldi könyvek, folyóiratok beszerzését. Másrészt pedig egyedülálló az egyház életének az a széles távlatokat nyitó áttekintése, amelyet a Mérleg a rendszerváltozás után is változatlanul nyújtani tudott. A történelem sajátos paradoxona, hogy éppen az újonnan elnyert szabadság légkörében nemcsak barátokat, hanem ellenségeket is szerzett magának idehaza. A világiak nagykorúságának tudatában, „egyházhű egyházkritikával” közölt ugyanis a fennálló helyzetet valamilyen szempontból bíráló cikkeket, így aztán akadtak olyanok, akik az egyházi élet integritását féltették ettől a tágas szemlélettől.

A Boór Jánosra emlékező írás a 2018-19-es év egyéb interneten megjelent publikációkból készült válogatással együtt jelent meg nyomtatásban. Ebben a kötetben a katolikus egyházban elkövetett spirituális visszaélésekről szóló irodalmat szemléztem. Felmerül az egyházi hatalomgyakorlás kérdése, hiszen minden egyes visszaélésekről szóló tudományos összegzés ennek a kérdésnek az újragondolását ajánlja. A témát Herbert Haslinger monográfiája kapcsán ismételten tárgyalom. Hadd idézzek egy mértékadó gondolatot a 18-19-ben megjelent írásból:

Schillebeeckx fejtegetéseiben arra is rámutat, hogy egyháztani érvek szólnak a demokratikus egyházvezetés megvalósítása mellett. Egyrészt ugyanis a Szentlélek egyházban való hatása nem korlátozódik a hivatalviselőkre. Másrészt pedig az egyházi hivatali hatalom példája mindenkor Isten sebezhető uralma. Ezt láthatjuk Izrael történetében, de végső soron a Názáreti Jézuséban is. Tőle tudjuk, mit is jelent Isten uralma, Isten országa. Egészen biztosan valami egészen mást, mint amilyen a császároké, uralkodóké, prelátusoké. Olyan „hatalom”, amely nagy gondot fordít az emberek szabadságára. A feltámadt Megfeszített jelenti azt az „uralkodást”, amely példaként szolgál követőinek közössége számára is. Így ezekben az egyházakban csakis a visszafogottság és irgalom nevében gyakorolható mindenféle hivatal. Isten hatalommentes uralma, mindenkire kiterjedő örök szeretete, különleges odafordulása a szegények és elnyomottak felé azt követeli, hogy az egyház struktúráiban is ennek a jele legyen.

A 2018-19-es kötetben sikerült elhelyezni Norbert Scholl Kereszténység – de minek? című összefoglaló, mondhatni didaktikus igénnyel megírt, szép munkáját. Amikor ezt a szöveget megjelenésre, fordításra ajánlottam, akkor szemem előtt a hittanárok lebegtek. Az, hogyan lehet a mai időben hitelesen mindarról szólni, amit Krisztus-követésünk takar. A magam részéről János „hattyúdalának” is tekintem, hiszen nagy lelkesedéssel támogatta az írás megjelenését, amely temetése napján látott napvilágot. Hadd idézzem a Scholl-szöveg végén található hitvallás utolsó két mondatát:

Hiszem, hogy a Biblia szavai és elbeszélései arra ösztönöznek minket, hogy levezessük belőlük a helyes cselekvés útjait, de nem alkalmasak arra, hogy bebetonozzunk velük egy ún. változhatatlan igazságokból álló dogmatikai rendszert. Hiszem, hogy Jézus élete arra bátorít minket, hogy megbocsátásból és kegyelemből éljünk, és bízzunk abban, hogy életünkben-halálunkban a szerető ős-kegyelem hordoz minket.

Az alapító-főszerkesztő halála új felállást követel. Ez tükröződik a 2020-as összevont nyomtatott számban, amely a korábbi internetes írások alapján készült. A főszerkesztő Mártonffy Marcell mellett a szerkesztők névsorában magamon és az időközben elhunyt Boór Jánoson kívül Ábrahám Zoltán, Béres Tamás, Deák Dániel és Forczek Ákostalálható, a szerkesztőbizottság tagjai pedig: Medgyesi György, Perintfalvi Rita, Schmal Dániel, Szöllőssy Ágnes, Tillmann József és Urbán József SP. A laptulajdonos Mérleg Egyesület elnöke Deák Dániel, ügyvezetője pedig Breuer Katalin lett. A kötet sokak által kifogásolt, formabontó tördelését Tóth Boldizsár végezte. Tartalmilag két írás ragad meg. Mindkettő Jézus és ilyen módon a kereszténység zsidó gyökereire hívja fel a figyelmet. Klaus Wengstbiblikusként az újszövetségi iratok zsidó kontextusban való értelmezéséről ír, illetve a zsidó-keresztény párbeszéd aktív alakjának, Norbert Recknek a könyvét ismertetjük. Utóbbiban olvashatjuk:

Norbert Reck szerint az olyan csodák is, mint Jézus vízen járása, a szabadítás és a szövetség történetébe tagolódnak. Sajnálatos fejlemény, hogy története során az egyház időtlenítette a keresztény üzenetet, menekült a zsidó történelemszemlélet elől, a szabadítás evilágiságát mindenestől a túlvilágba szublimálta, a népe körében jelenlévő Isten itt és most cselekvő valóságát a Krisztus-hit időtlen, illetve időn túli üdvösségfogalma felé irányította át.

Mérleg 2021, illetve Mérleg 2022 két további válogatás – nyomtatott formában is elérhető. Igaz, az utolsó már csak letölthető PDF-változatban. A szerkesztőbizottságban Perintfalvi Ritát Boór Márta váltotta fel. A 2021-es kötetben nem csak a szinodalitás témakörére reagálunk, hanem a 2021. április 6-án elhunyt Hans Küng életművének méltatására is vállalkozom visszaemlékező kötetei (mintegy 2100 oldal) alapján. Visszaemlékezéseinek három kötete beszédes címet visel: Megharcolt szabadság, Vitatott igazság és Megélt emberség. Halálára készülve Küng meditációt készített. Ebből idéztem:

„Éppen a gyász és a búcsú órájában, amelyet hálával ünneplünk, új bizalmat nyerhetünk, és erőt meríthetünk belőle, hogy a jövőt, a saját jövőnket is túléljük, és ne féljünk túlságosan a haláltól. Legyünk hálásak mindazért, amit a haldokló jelentett és jelent számunkra. Ugyanakkor bocsássuk meg mindazt, amit elmulasztott vagy amivel megsértett. És végül reménykedjünk a minden értelmet felülmúló békében, az örömben, a boldogságban és áldásban, amely ránk is vár.”

2022. október 3-án 91 éves korában Budapesten elhunyt P. Szabó Ferenc jezsuita szerzetes. A rendkívül gazdag életművet hátrahagyó teológus, költő, újságíró, 1972-től húsz éven át a Vatikáni Rádió magyar adásának vezetője egyúttal 29 éven keresztül folyóiratunk főmunkatársa. E sorok írója hálával emlékszik Küngről írt munkájához tett hozzászólására. Kritikus olvasója, értelmezője volt a kortárs teológiának.

Ebben a számban egy könyvismertetés nyomán értékelem, illetve bemutatom a Gustavo Guttiérez nevével induló felszabadítás teológiáját, illetve annak félévszázados fejlődését, átalakulását. A klasszikus mű 10. fejezetében a perui szerző leszögezi:

„A bibliai kinyilatkoztatás Istenét az interperszonális igazságosság gyakorlása által ismerjük meg. Ahol ez nincs, ott Isten sem lehet. […] »Ahol igazságtalan társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális egyenlőtlenségek tapasztalhatók, ott elutasítják az Úr ajándékát, a békét, sőt, magát az Urat is elutasítják« (Medellíni dokumentum a békéről).

Miután a nyomtatott változat megjelenésének finanszírozása lehetetlenné vált, maradt az interneten való megjelenés lehetősége. Ez a forma természetesen meglehetősen rizikós vállalkozás. Egyrészt az általunk kidolgozott, immár hosszabb eszmefuttatásokat, megfontolásokat tartalmazó írások képernyőn történő olvasása nem mindenki számára elfogadható változat. Másrészt a közölt tartalmak tartós fenntartása sem garantált. Elegendő csak arra utalnunk, hogy a 2015-ben még a régi honlapon letölthető tartalmak – a tárhelyek megszűnésével – mára nem elérhetőek. De a 2022 ősze óta működő új honlapon meglehetősen nagy munkaráfordítással létrehozott „letöltés” gombok működése sem biztosított. Ráadásul a régi honlap anyagai csak a konkrét fájl megjelölésével érhetők el, a főoldal, illetve az archivált anyagok egyszerre az új honlapra vezetnek vissza. Bízhatunk abban, hogy Szabó Zoltán, új főmunkatársunk ezeket a problémákat az új honlap kialakításának munkálatait végző Tóth Boldizsár, illetve Deák Zsigmond segítségével orvosolja. Talán arra is adódik valamilyen lehetőség, hogy az Arcanum Digitális Tudománytárban a 2016 óta keletkezett online-írásokat rögzítsük.

Ha valaki az utóbbi 2-3 évben rendszeresen ellátogatott honlapunkra, akkor sok témával, alaposan kidolgozott anyagokkal ismerkedhetett meg. A „fenntarthatóság, elérhetőség” érdekében saját, magyar nyelvű publikációimat – 2016 óta időrendi sorrendben – külön oldalon gyűjtöm a megfelelő linkkel együtt .

Az elmúlt néhány esztendőben számtalanszor merült fel a kérdés: Betöltötte-e hivatását a Mérleg? Szükség van-e továbbra is rá? – Az elsőre egyértelmű igennel válaszolnék. A második esetben ismételten kétség fog el. Keresem azokat a fogódzópontokat, amelyek nyomán értelmesnek látszik ilyen jellegű tevékenységem és igennel válaszolhatok. Nyilvánvaló módon a megváltozott, internetes rövid hírekkel, egy mondatos igazságokkal telített világunkban nem vállalkozhatunk arra, hogy az információ-éhséget napi szinten kielégítsük. Ugyanakkor szükségesnek látom a magyar nyelvű teológiai irodalom bővítését. Magaménak érzem Lukács László fentebb idézett meglátását, amelyben a Mérleg páratlanul fontos szerepét, széles látókörét hangsúlyozta. Ma a mesterséges intelligencia térhódítása idején, amikor sokan a gépi fordítások nyomán úgy vélik, hogy jól tájékozódnak, talán szükség van igényes teológiai, magyar nyelvű szövegekre, amelyek aztán a gépi fordításban „trenírozásra” alkalmassá válhatnak. Persze az is igaz, hogy a zsinat szellemében történő magyar nyelvi megújítás sem tekinthető lezártnak. De ez egy újabb, hosszabb írás témája lehetne.

Hatvan esztendő áttekintése meglehetősen nehéz feladat, nem lehet teljes, tökéletes. Főként nem, ha mellette szubjektív is marad. Még két megjegyzést szeretnék fűzni az elmondottakhoz. Egyrészt: örülnék, ha dialógust folytathatnánk egyrészt a magyar hivatalos egyház képviselőivel, másrészt azokkal, akik újabban megnyilvánuló „reformköröknek”, a „szinodális megújulás képviselőinek” tartják magukat, de nem igazán akarnak szóba állni velünk. A magam részéről készen állok a dialógusra!

Másrészt hálával és köszönettel tartozom. Boór Jánosnak, aki 1990-től egészen haláláig együttműködésre méltónak talált; Mártonffy Marcellnak, aki – főként az utóbbi néhány évben – szövegeimet csiszolgatta. Végül és legelső sorban családomnak. Feleségemnek, lányomnak, vejemnek és unokáimnak. Leginkább azért, hogy elfogadták azt, hogy ennyi időt, energiát fektettem ebbe a – ma talán úgy mondanánk – „projektbe”. Nyilván jelentős mértékben gazdagodhatott volna családunk, ha a Mérlegbe fektetett munka helyett pl. matematika különórákat adtam volna.