A keresztény iskola és a szegények – XIV. Leó pápa levele az oktatásról
2025.11.03. Moldován Szilvia
„A szegények elvesztése az iskola elvesztése” – ez nem tetszőlegesen változtatható mondat. Nem azt jelenti, hogy ha nincsenek szegények, akkor kicsit rosszabb lesz az iskola, vagy más jellegű – még a pedagógiai programot sem indokolt változtatni, marad minden a régiben, legfeljebb kevesebb adománygyűjtést szervezünk karácsony előtt. Nem. Leó pápa radikálisan fogalmaz. Az iskola elveszti önmagát, ha elérhetetlenné válik a szegények számára: „Az iskola nem őrizheti meg önmagát, ha bezárul a szegények előtt. A szegények elvesztése az iskola elvesztése: mert a nevelés lényege a közösség megnyitása, nem a kiváltságok konzerválása.” […] Leó pápa új apostoli levele, a Rajzoljuk meg a remény új térképeit a Gravissimum educationis (1965) hatvanadik évfordulóján nemcsak megemlékezik a II. Vatikáni Zsinat programjáról, hanem a jelen kihívásaihoz igazítja azt. A „szegények elvesztése” az iskola, sőt, az egyház nevelő küldetésének elvesztésével fenyeget.
Moldován Szilvia írása Leó pápa pedagógiai leveléről teljes terjedelmében a Keresztény Kultúra című Substack oldalon olvasható. Jó szívvel ajánljuk. Alább – ízelítőül – néhány részletét közöljük.
Leó pápa 2025. október 27-én aláírt és október 28-án közzétett Disegnare nuove mappe di speranza kezdetű apostoli levele kifejezetten a zsinati deklaráció évfordulójára reflektál. A levél az oktatási térképet „széttöredezett és digitalizált környezetként” írja le, és ennek megfelelően megújított elköteleződést kér a katolikus intézményektől: a tudás és az értelem, a kompetencia és a felelősség, a hit és az élet újra összekapcsolását. Leó pápa arra hív, hogy az iskolák a méltóságot, igazságosságot és bizalmat előmozdító nevelést nyújtsanak – különösen az egyenlőtlenségek, háborúk és társadalmi törésvonalak idején. […]
Az iskola akkor őrzi meg önazonosságát, ha a peremen lévők számára is elérhető út marad – vagyis nyitott kapu.
Az oktatás nem csupán kompetenciák átadása, hanem performatív módon a remény cselekedete, intézményi kapunyitás a remény felé. A „remény térképe” nem metafora a metaforáért. Azt jelenti, hogy konkrét útvonalakat kell rajzolni oda, ahol ma nincs út – vagyis ahol a szegénység, az etnikai stigmatizáció, a szegregáció minden formája akadályt emel. A hazai fogadtatás szempontjából kulcskérdés, hogy meghalljuk-e a levélben lüktető, minden szegregációt elítélő hangsúlyt, a közösségi jelenlét, az interkulturális párbeszéd, az inkluzív nevelés sürgetését.
Nézzünk rá, hogy az elmúlt években hány mélyszegénységből jövő gyermek érettségizett. A „nyitott kapu” nem metafora – „nyitva van, mégsem jönnek, nem tudunk mit tenni” –, hanem egy bevált szervezeti gyakorlat kiépítésének halaszthatatlan feladata, hogy a különböző társadalmi csoportok végre találkozzanak és közösséggé váljanak.
Gondolataimat egy olyan intézmény vezetőjeként is írom, ahol mélyszegénységben élő gyermekek történeteivel találkozom napi szinten. Néhány éve egy többgyermekes, szegénységben élő család négy gyermekét szerették volna egy közeli katolikus általános iskolájába átíratni a keresztszülők. Kedves és nagyon őszinte segítséget kértek az iskolavezetéstől, hisz tehetséges gyerekek, félnek, hogy elkallódnak a szegregált iskolában. Rendkívül arrogáns módon jelzett vissza a vezetőség, hogy csak azért, mert egy távoli plébánia ajánlja őket, nem biztos, hogy fel tudják őket venni, semmi nem kötelezi őket erre, és különben is öt-hatszoros a túljelentkezés. Egyáltalán semmiféle túljelentkezés nem volt, sőt alig tudtak osztályt megtölteni. Ahol nincs helyük a szegényeknek, a romáknak, a menekülteknek, az az iskola elveszíti keresztény identifikációs jegyeit. A gyerekek azóta egy tankerületi iskoláknak szereznek dicsőséget a Bolyai-versenyek díjaival. […] De írhatnék arról is, amikor a roma származású hallgatómat nem akarta beengedni az elitgimnázium portása, mert nem hitte el, hogy tanárjelölt. Néhány hónap múlva már ő készítette fel az iskola legjobbjait országos versenyekre.
De most nézzünk pozitív példákat, ezeken keresztül látható, miféle csodákra képes egy iskola. Tanodás diákjainkat, egy testvérpárt, felvették egy iskolába úgy, hogy az édesapa párhuzamosan fejezi be az általános iskolát. Az iskola miatt gyerekeivel együtt tanul, és kinyíltak, hazaérkeztek. Vagy a budapesti piarista gimnázium, ahol a piarista szellemiség valódi evangéliumi üzenettel nyitottan fogadja a szegénységben élőket. A központi felvételi miatt nagyon nehéz kinyitni a kapukat, de keresik az utakat. Az ott tanuló fiúk önkéntesként együtt fociznak, tanulnak a tanodás gyerekekkel. És ennek a találkozásnak a gyümölcse, hogy egy szegénységből érkező fiú az anyaotthont megjárt családjával már nem egy idegen közegbe érkezik meg a gimnáziumi mindennapokba, hanem – egy nagyon jó felvételi után – barátok közé, akik már a kapuban várták, kísérték a szóbelin. Egy volt mentora pedig most már a tanára a gimnáziumban is.[…] Ahhoz, hogy a katolikus iskola reményt tudjon adni, az kell, hogy az iskolák ne kiváltságos szigetek legyenek, hanem hidak. […]
Leó pápa apostoli levele a nevelésről nem pusztán intézménypolitikai dokumentum, hanem pedagógiai kultúraváltásra szóló felhívás. A Disegnare nuove mappe di speranzaszövegében a pápa világosan fogalmaz: a jövő iskolája nem hatalmi tér, hanem a remény és párbeszéd tere. Az egyház oktatási küldetése ma akkor hiteles, ha az iskolát – különösen a szegények és kisebbségek számára – erőszakmentes, befogadó és interkulturális közösséggé alakítja. Az ilyen iskola nemcsak tananyagot közvetít, hanem emberi kapcsolatokat gyógyít, a kirekesztés sokszor transzgenerációs sebeit kötözi be, és „új térképeket” rajzol a bizalomhoz és a kölcsönös megbecsüléshez.
Az erőszakmentes iskola nemcsak pedagógiai, hanem krisztológiai kategória. Krisztus maga az, aki az erőszakmentes jelenlét formáját választja. Az iskola, ha valóban krisztusi közösség, csakis erőszakmentes közegként lehet hiteles – ahol az ember méltóságát sem testi, sem verbális, sem intézményi erőszak nem sértheti. A strukturális erőszak – például a szegregáció, a szociális különbségek láthatatlansága vagy a tanulók stigmatizálása – az egyház nevelési missziójának legmélyebb ellentéte. Leó pápa szavaival: az iskola elveszíti önmagát, ha nem jut el a szegényekhez.
Az iskolában ez azt jelenti, hogy a különbségek nem kezelendő problémák, hanem nevelési források, lehetőségek, ajándékok.
A közös tanulásban létrejövő tapasztalat – az, hogy a különböző nyelvű, etnikumú vagy vallású gyerekek együtt növekednek – már önmagában evangelizáció, mert a közösség a megbékélés ikonja lesz.[…]A keresztény nevelés akkor marad önmaga, ha a remény pedagógiáját gyakorolja: közel megy azokhoz, akiktől mindennapi rutinunk és sokszor az intézményi szokásrend távol tart. A „szegények elvesztése” nem statisztikai veszteség, hanem teológiai kudarc. Az iskola akkor veszti el magát, ha elveszíti, akiket kapnia kellett volna. A kérdés nemcsak az, hogy mit veszít egy mélyszegénységből érkező roma származású gyerek, ha nem érettségizik katolikus középiskolában (az talán könnyebben látható), hanem az is, hogy mit veszít az a közösség, amelyet nem gazdagíthat a befogadás és maguk a befogadottak, a találkozás lehetőségei. […]
Érdemes végigolvasnunk Moldován Szilvia gondolatmenetét.