A katolicitás prófétája – Öt éve halt meg Hans Küng (1928–2021)
2026.05.09. Balogh Vilmos Szilárd, Mártonffy Marcell
Ideje volna, hogy az egyházi tisztségviselők megfontolják, amit Ferenc pápa már 2021-ben kezdeményezett, amikor levelet váltott Künggel: a teológus hivatalos rehabilitációját. Ez nagyban megerősítené a római katolikus egyház hitelességét és az emberek bizalmát az egyház iránt.
Wolfgang Beinert1, Joseph Ratzinger egykori tanítványa és munkatársa, ma a regensburgi egyetem nyugalmazott dogmatikaprofesszora a Herder Korrespondenz áprilisi számában méltatta az öt évvel ezelőtt elhunyt Hans Küngöt és egyházi rehabilitálását követelte.2 Ezt egészíti ki írásával – a küngi gondolkodás aktualitását, jövőbe mutató meglátásait hangsúlyozva – a tübingeni egyetem dogmatikaprofesszora, Johanna Rahner.3Az alábbiakban röviden ismertetjük a két tanulmányt, majd röviden idézzük a Communio-folyóirat főszerkesztője, Jan-Heiner Tück ellenvetéseit Beinert követelésével szemben.4
Beinert felidézi, hogy a 20. század második felének kapuja az 1950-es szentév volt. A római katolikus egyház saját értelmezése szerint történelmének csúcspontját élte.
Péter hajója szokatlanul nyugodt vizeken haladt; vitorlái kedvező szélben lobogtak. Kétségtelen, hogy politikai aggodalmak merültek fel a kommunizmus gyorsan növekvő befolyása miatt – különösen Olaszországban. De a hit és az élet területén minden rendben lévőnek tűnt, klasszikus értelemben vett eretnekség sem fenyegetett.
Természetesen sok teológus szorgalmazta a kortárs filozófia és a kortárs életmódok pozitív megközelítését, ugyanakkor XII. Piusznak a szentévben kiadott Humani Generis kezdetű enciklikája látszólag „megszelídítette” az úgynevezett modernizmust. 1959-ben azután sok minden megváltozott: XXIII. János pápa meghirdette a zsinatot, és világossá vált, mennyire megtévesztő a kor egyházképe. Az egyházban mindennaposak voltak a reformkövetelések. A pápa azokkal a teológusokkal is őszinte párbeszédre törekedett, akik az egykori inkvizíció utóda, vagyis a Szent Officium (mára Hittani Dikasztérium) szemében gyanúsítottnak számítottak – ilyen volt például Edward Schillebeeckx, Yves Congar, Henri de Lubac és Karl Rahner is. A megvádolt tudósok egy csapásra hivatalos zsinati tanácsadók lettek – közéjük tartozott Hans Küng is. Küng nem volt még harmincéves, amikor a Hivatal „felfigyelt rá” és 1957-ben 399/57/i szám alatt „aktát nyitott” róla. Az abban rögzített, később pedig kiegészített információk – „eretnekségek” – máig érvényesnek számítanak. Ennek ellenére zsinati tanácsadóként működhetett Carl Joseph Leiprecht rottenburgi püspök mellett.
A svájci születésű, húszéves Küngöt a bázeli püspök Rómába küldte, hogy a Gregoriana Egyetemen filozófiát és teológiát tanuljon. Az egyetemi előadások megismertették az újskolasztikus filozófiával és teológiával. A száraz, elvont és merev tanszerkezet nem nyűgözte le, de a szigorú gondolkodásmód, az elemzőkészség mindenképpen sajátjává vált. Az ignáci lelkiség és az abból fakadó vallási gyakorlatok „életének meghatározó aspektusává lettek” – hangsúlyozza Beinert. Ugyanakkor a svájci származás a szabadság iránti elkötelezettséget is jelentette. 1954-es papszentelése után káplánként szolgált Luzernben – a lelkipásztori munkát egész életében komolyan vette és gyakorolta. A teológia tudományos művelése nála nem öncél volt, hanem az egyház missziós küldetésének szolgálata. A „miként, hogyan” kérdése a párizsi tanulmányok (Institut Catholique és Sorbonne) nyomán kezdett kikristályosodni benne. Doktori értekezésében5 egy akkoriban meglehetősen vitatott témát dolgozott fel: Karl Barth megigazulástanát. Nyilván nem túlzás Beinert megállapítása, miszerint Barth, aki előszót írt disszertációjához,
megerősítette, hogy kutatásai helytállóak. Ez lendületet adott az egyházaknak a téma további tárgyalásához – ennek csúcspontja volt a Vatikán és a Lutheránus Világszövetség 1999-es augsburgi Közös nyilatkozata a megigazulásról.6 A mai napig ez az egyetlen valódi, teológiai elemzésen alapuló megállapodás a keresztény egyházak között.
Küng – csodálatra méltó energiával és kitartással – lenyűgöző életművet hagyott az utókorra.7 Az összkiadás huszonnégy kötetét áttekintő Beinert szerint
Küng fő és átfogó témája az egyháztan, amelyet nem a teológia önálló részterületének tekint, hanem sokkal inkább kiindulópontnak ahhoz, hogy felismerjük Isten akaratát a teremtésben és a teremtés által.
Megközelítése univerzális: Isten minden létező teremtője, mindent átfog. Ennek felel meg ekkleziológiai vezérelve, az egyház lényegi jellemzője, a katolicitás. Isten létezésével, a hit és természettudomány kapcsolatával, illetve az egyházreformmal foglalkozó könyveiben Küng elsősorban a katolicitás – egyetemesség – dimenzóit veszi nagyító alá.
Beinert külön is kiemeli azt a két tanulmányt, amely a Szent Officiumot is rendkívüli módon foglalkoztatta. Az egyik az 1967-ben megjelent Egyház című kötet, a másik a pápai tévedhetetlenséggel kapcsolatos 1970-es felvetése.
Ez a két könyv természetesen a Vatikán érdeklődését is felkeltette. Az istenfiúsággal, a mariológiával, a nőkérdéssel, a cölibátussal, a szexuális erkölccsel és más vitatott kérdésekkel foglalkoztak. Régi aktájába új bejegyzések kerültek. A Szent Officium mindkét témában eljárást indított, amelyek azonban nem vezettek valódi párbeszédhez, noha meglepő módon elítéléshez sem.
Végül 1979-ben megvonták Küng egyházi tanítási engedélyét,8 de – amint Beinert hangsúlyozza – „sorstársaival ellentétben mindvégig, későbbi küzdelmeiben is megmaradt papnak és az egyház tagjának”.
Katolicitását nemcsak személyes sorsa, hanem ökumenikus elkötelezettsége is tanúsítja. Ilyen irányú munkássága nem igazán különbözik sok „reformorientált kollégájáétól”. Gondolkodásának univerzális jellege még jobban megfigyelhető 1979 utáni munkáiban. (Erre Johanna Rahner írása kapcsán alább visszatérünk.)
Beinert professzor így összegez:
Az 1950-es szentév zarándokai minden bizonnyal nehezen ismernék fel magukat a 2026-os egyházban. Az egykor dicsőséges intézmény külső struktúrái szinte teljesen összeomlottak. Minden korábbi restaurációs kísérlet gyümölcstelen volt. Aligha tagadhatja bárki is a reformok alapvető szükségességét. De milyenek legyenek ezek? Küng javaslatait, amelyeket az 1950-es években tabudöntögetésnek fogtak fel, ma széltében-hosszában megalapozottnak tartják és minden szinten nyíltan beszélnek róluk, Rómát is beleértve. Egyre nyilvánvalóbb, hogy az egyház súlyos helyzete nem utolsósorban az első vatikáni zsinat Küng által bírált, pápaközpontú egyháztanának köszönhető. Az aligha felülmúlható »pápakoncentráció«, amely a tévedhetetlenség dogmájában tetőzött, az egyház soha nem látott mértékű önmagába fordulását eredményezte. […] Az egyház természetéből fakadó katolicitást, a világ iránti inkluzív-univerzalista elköteleződést nagyrészt feladták a bezárkózás javára – és az egyház kárára. A Küng által javasolt közösségi egyházparadigma – olyan értékek, meggyőződések és eljárások összessége, amelyek a Szentírás és a Hagyomány átfogó szemléletén alapulnak – időközben a legmagasabb szinten is visszhangra talált Isten népe szinodális közösségének vezérelvében. Az egyházra erőltetett autokrácia zsákutcának bizonyul. A múlt század második felében fáradságos tárgyalások és kiegyesúlyozó törekvések útján létrehozott globális értékrend súlyos károkat szenvedett. Ehhez vallások vagy inkább bizonyos vallási csoportok is hozzájárultak. Amikor az orosz Kelet ugyanúgy spirituális alapon támad rá a „Nyugatra” (a Harmadik Róma eszméje), ahogy vallási ideológia áll az USA imperialista kezdeményezései mögött (evangelikalizmus, fundamentalizmus), az iszlamista törekvésekről nem is beszélve. Mindeközben a Földön mérhetetlenül megnőtt a háborús fenyegetettség. […] Ki más fektethetné le egy humánus világ erkölcsi alapjait, ha nem a világvallások?
Küngtől származik a Globális Jövő Projekt alapötlete, amelyet 1990-ben egy rövid monográfiában publikált – emlékeztet Johanna Rahner.9 A világvallások ma már mindenütt jelenlévő párbeszéde az 1990-es években még gyerekcipőben járt, kivéve a Németországban történelmi okokból már elindult zsidó-keresztény párbeszédet. A vallástudományi vagy vallástörténeti tanulmányok túlnyomórészt marginálisnak vagy egzotikusnak számítottak. Küng korát megelőzve érzett rá, hogy
az emberiség története fordulóponthoz ért. Kérdésessé vált az emberiség, sőt, az emberség fennmaradása, veszélybe kerül a béke és a jövő. A válságok gazdasági, ökológiai, politikai, spirituális és vallási jellegűek. Ezért az „egyetlen világnak (…) közös ethoszra van szüksége; az egyetlen globális közösségnek nem egységes vallásra és egységes ideológiára van szüksége, hanem olyan normákra, értékekre, ideálokra és célokra, amelyek összekötnek és kötelező érvényűek”.
Ma már szinte reflexszerűen feltételezzük vallás és erőszak szoros összefüggését, Küng szerint azonban a vallások nem a problémák okai, hanem a megoldás központi építőkövei. 1993. szeptember 4-én Chicagóban a Világvallások parlamentje – részben Hans Küng kezdeményezésére – nyilatkozatot fogalmazott meg a globális etikáról:
„Globális etikán nem egy új világideológiát, nem […] egységes világvallást értünk, és semmiképpen sem egyetlen vallásnak uralmát a többi fölött. Globális etikán a meglévő, egyesítő értékek, a megváltoztathatatlan normák és a személyes alapmagatartás tekintetében fennálló konszenzust értjük.”10
Az etikus cselekvés elsőbbséget élvez minden vallási meggyőződéssel szemben. A nyilatkozat tudatosan kapcsolódik
„ahhoz az alapvető belátáshoz, amelyet minden emberi kultúra ismer és magáénak vall, és amelyet a nyugati és zsidó hagyományban ’aranyszabályként’ ismerünk: amit nem akarsz magadnak, te se tedd azt másnak, vagy pozitív megfogalmazásban: amit szeretnétek, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is azt tegyétek velük! Ez kell, hogy legyen a megváltoztathatatlan, feltétel nélküli norma az élet minden területén, a családok és közösségek, a fajok, a nemzetek és a vallások számára.”
A mindenki iránt kötelező emberséges bánásmód alapkövetelményéből a nyilatkozat szerzői négy irányelvet vezetnek le: 1. az erőszakmentességet és az élet minden formájának tiszteletben tartását; 2. a szolidaritás kultúráját és igazságos gazdasági rendet; 3. a toleranciát és igaz életet; 4. az egyenlőséget, valamint a férfiak és a nők egyenrangú kapcsolatát. Ez tekinthető az első kísérletnek arra, hogy „meghatározzuk a valóban emberi magatartás minden vallás számára közös etikai alapjait, amelyekben hívők és nem hívők egyaránt osztozhatnak, és amelyek a saját hit hitelességének és emberhez méltó voltának ökumenikus kritériumaiként is szolgálhatnak”.
2012 áprilisában megalakult a Weltethos-Institut11. Első igazgatója Hans Küng lett. Alapszabályban foglalt célkitűzései közé tartozik az interkulturális és vallásközi kutatás és oktatás szorgalmazása, előmozdítása, valamint az ehhez elengedhetetlen találkozások lehetővé tétele és támogatása. Az intézet többek közt az igazságosabb gazdasági rend megvalósítására, valamint a szolidaritás és a fenntarthatóság előmozdítására törekszik. Ezt a vallásközi párbeszéd és az egyéni tudatosság fejlesztésével kívánják elérni.
Küng kezdeményezése óta sokat fejlődött a vallásközi tanulás. 2001. szeptember 11-e óta a vallásokat már nemcsak a megoldás, hanem a probléma részének is kell tekintenünk. Közvetlenül kapcsolódik ehhez a vallásilag megalapozott etikai elvekben rejlő ismeretelméleti potenciál kérdése.
A projekt túlzottan pragmatikus megközelítését, a vallások alapvető teológiai meggyőződéseinek bizonyos fokú elhanyagolását ismételten bírálták. Heinzpeter Hempelmann teológus intoleranciával és a „vallások önállóságának megszüntetésére” való hajlammal vádolja Küng projektjét: a vallásokat a „humánum” Prokrusztész-ágyára fekteti, és ami nem erőszakolható bele – például egy kinyilatkoztatáshoz kötött, végletes, Küng szerint azonban nem „humánus” viselkedésmód –, az „hamis” és „gonosz” dologként a guillotine áldozatává válik”12.
Ezzel a tendenciával azonban mindenfajta dialogikus nyitottságnak meg kell birkóznia. A vallásközi párbeszéd kísérletei szükségképpen ingadoznak a saját kultúra felsőbbrendűségét hangsúlyozó, inkluzív szemlélet, valamint a pluralista megközelítés egységre törekvő vagy távlati perspektívája között.
Küng fáradhatatlanul hangsúlyozta az etikai biztosítékok szükségességét. Projektjében nagy hangsúlyt kapott az a felismerés, hogy a jogi szabályozás nem helyettesíthetik az etikai irányultságot. Az alapjogok előbb biztosíthatók etikai konszenzus révén, mint kényszerítő intézkedésekkel. Az emberi jogok sem megfogalmazásukban, sem megvalósulásuk konkrét formájában nem teljesek (Eberhard Schockenhoff).13 A vallások ellenben elismerik minden ember erkölcsi cselekvőképességét és kötelességének egyetemes érvényét, amiből automatikusan következik az emberi személy sérthetetlen, manipulációmentes méltósága. Schockenhoff szerint ahhoz, hogy a szabadság konkrét és értelemmel bíró élettervekben megvalósuljon, az emberek
mindenkor az egyes vallások […] etikájára támaszkodnak – vagyis természetesen nem minimális etikai konszenzusra, hanem saját vallásuk teljes etikai tőkéjére és teológiai alapzatára. Ez különösen ott bizonyul gyümölcsözőnek, ahol a vallási ethosz nemcsak az emberi jogok által meghatározott szabadságkeretet fogadja el kötelező érvényűnek, hanem saját egyetemes potenciálját is megpróbálja kifejezésre juttatni.
Ez megköveteli, hogy a vallások alapvető teológiai meggyőződéseikben is befogadóak legyenek, ne kirekesztő módon gondolkodjanak. A valóságban a vallások mindig elmaradnak saját imperatívuszaiktól, sőt, néha el is ferdítik azokat. Ebből a szempontból az emberi jogok megkérdőjelezik az igazolás teológiai struktúráit és a vallási hiedelmeket. A vallások, teológiailag megalapozott értékrendjükkel, csak kritikai reflexió és „felvilágosodás” révén válnak a probléma megoldásának építőköveivé.
Az új évezredben újjászülettek az apokaliptikus-dualista világlátás metaforái. „Úgy tűnik, mintha a nagy befolyású politikai és gazdasági szereplők cselekedetei Carl Schmitt politikai teológiájának egy változatát követnék: „Hitessétek el az emberekkel, hogy a legrosszabb forgatókönyv hamarosan bekövetkezik, vagy már be is következett, és készek lesznek bármilyen áldozatra. Csak barátot és ellenséget fognak ismerni, sőt, csak egyetlen ellenséget, aki ellen minden eszközzel fellépnek”14 . Mi segíthetne? – veti fel a kérdést Johanna Rahner. Végkövetkeztetése:
„Az emberiség fogalma kizárja az ellenség fogalmát. (…) A legfontosabb tehát, hogy – Jan Assmannal szólva – hűségesek legyünk önmagunkhoz, ugyanakkor tiszteljük a másikat is, tudatában annak, hogy mindannyian az emberiséghez tartozunk.
Épp ezért bizonyulhat a vallás az egyetlen olyan eszköznek, amelyet azért kapott az emberiség, hogy megfékezze a társadalmi és politikai erőszakot, és ne ellenerőszakkal, hanem egy másik hatalom segítségével – az mindenkit egyesítő Egyetemesség eszméjével – szálljon szembe vele. Úgy tűnik, a globális etika projektjének és alapvető teológiai meglátásainak újragondolása ma szükségesebb, mint valaha.”
Ismertetésünk végén térjük vissza Wolfgang Beinert tanulmányához. A nyugalmazott professzor figyelemre méltó javaslatot tesz: Küng
a katolicitás prófétája. Látomásai valóra válnak. Az egyház csak egyetemez s egyházként tud megfelelően cselekedni és reagálni. Ideje volna, hogy az egyházi tisztségviselők megfontolják, amit Ferenc pápa már 2021-ben kezdeményezett, amikor levelet váltott Künggel: a teológus hivatalos rehabilitációját. Ez nagyban megerősítené a római katolikus egyház hitelességét és az emberek bizalmát az egyház iránt. (Egy 2024-es Forsa-felmérés szerint jelenleg tagjainak mindössze 11 százaléka bízik az egyházban.)
Erre a szemleírók szerint jogos felvetésre szinte „postafordulatával” érkezett válasz a bécsi egyetem dogmatikusa, Jan Heiner Tück részéről.15 Tück négy látszólagos érvet hoz fel Küng egyházi rehabilitációja ellen: 1. Megkérdőjelezte a pápa tévedhetetlenséget, feltárva annak kontextusát; 2. Christ sein című népszerű teológiai munkájában a szokásos krisztológia helyett új megközelítést alkalmazott, amelyben nem a metafizikus szemléleté a vezető szerep; 3. Küng demokratikus jellegű reformokat követelt az egyházban: a nemi erkölcs újragondolását és a nők hátrányos egyházi megkülönböztetésének meghaladását. (Tück is elismeri ugyanakkor, hogy ebben a szinodális egyházkép elővételezése is felfedezhető.) 4. Az emberhez méltó halál kérdésében Küng rendkívül megengedő álláspontot foglalt el.
Nyitva hagynánk a kérdést, hogy ezek az „ellenvetések” egy, a megújulást ténylegesen támogató egyházban mennyire helytálló érvek Küng munkásságának elismerése ellen.