A Jézus feltámadásába vetett hit

Amiként Jézus halála nem választható el életétől, úgy feltámadása sem választható el életútjától és halálától. Ha Jézus halálát és feltámadását a keresztény üzenet különálló magjának tekintjük, akkor végső soron elhallgatjuk Jézus életútjának prófétai tartalmát. Mi más volna ez, mint a páli kérügma a négy evangélium nélkül? Holott Pál teológiája csak a teljes Újszövetség összefüggésében kanonikus érvényű.

Mindenekelőtt érdemes leszögeznünk: a Jézus feltámadásáról szóló valamennyi hitbeli kijelentést úgy kell megfogalmaznunk, hogy közben ne bagatellizáljuk Jézus gyalázatos halálát. Kétségtelen, hogy Jézus halála történeti szempontból védtelen esemény. Kritikai reflexió nélkül Jézus engesztelő haláláról vagy e halál megváltó értékéről beszélni puszta ideológiává válhat. A kereszt nem kitüntetés, hanem átok, mondja Pál (Gal 3,13), botrány és gyalázat. Jézus feltámadása ezt nem szünteti meg. Jézus halála annak alapján, amit az emberek vele tettek, önmagában csak negatívum. Esetében nem normális halálról van szó, nem is a halál általános emberi problémájáról, a halál és az élet dialektikájáról, ahogy Bultmann és mások magyarázzák; hanem gyalázatos kivégzésről, amely semmiképpen sincs összhangban Jézus tényleges életútjával – sőt, nyílt ellentmondásban van vele. Több ezer embert feszítettek keresztre, kereszthaláluknak mégsem tulajdonítanak egyetemes jelentőséget, nem is nevezik engesztelő halálnak. A magyarázat tehát nem magában Jézus halálában rejlik. Pusztán Jézus halálaként ennek a halálnak nincs megváltó vagy felszabadító értéke. Ellenkezőleg, a halál az élet ellensége.

Tézisem a következő: ha Jézus életútja nem mutat a feltámadásra utaló előjeleket, akkor halála teljes kudarc. Ebben az esetben a feltámadáshit valóban (ahogy J. Pohier véli) csupán az emberi vágyakozás gyümölcse. A húsvét ideológia, ha Jézus földi életében nincsenek a feltámadásra utaló tényleges előjelek. A hitvallás – „Feltámadt!” – alanya a történeti Názáreti Jézus, aki hitt az ígéretben azáltal, ahogyan szavaival és főként életvitelében megformálta és megélte. Jézus hite az ígéretben – mint egy eredeti cselekvésmód forrásában – történetileg előrevetíti a feltámadás értelmét és ezzel Isten fölényét a gonosszal szemben. Jézus életében ott rejlik egy „már” – jóllehet még a halál látókörén belül, de a remény már legyőzte a halált. A feltámadásba vetett hit csak akkor nem ideológia, ha Isten hatalma már Jézus életében megmutatkozott, és ha e hatalomból halála is részesül. Ha Jézus feltámadását történetileg csupán a halála előlegezi meg (ahogy főként Bultmann, de valamennyire már Pál apostol is gondolta), akkor a feltámadás elkerülhetetlenül tagadja Jézus élettörténetét.

A keresztre feszített Jézus védtelensége tehát nem választható el az életútján megnyilvánuló szabad hatalomtól és cselekvéstől: az elnyomottakkal való szolidaritástól, amely Istenbe vetett feltétlen bizalmából fakadt. Istennek az a célja, hogy a természet általi fenyegetettség, a társadalmi elnyomás és az önmaguktól való elidegenedés árnyékában élő emberek boldog életet éljenek. Jézusnak ez annyira szívügye, hogy saját túléléséért való aggodalma elhalványul, sőt, nem játszik szerepet. Ne legyen elnyomás; az emberi közösség életében ne az erősebb joga érvényesüljön. Az elnyomás igazságtalanság és botrány. Jézus tehát nem hajlandó a gonoszt a jóval egyenrangúként kezelni, és ennek megfelelően cselekszik. Jézus élete ezért maga is Isten országának gyakorlata, a feltámadás történelmi előrevetítése, halála pedig életútjának szerves része.

Vagyis azt mondhatjuk, hogy Jézus halála védtelen túlerő, amely lefegyverzi a gonoszt. Egyébként már az első keresztények felismerték, hogy Jézus földi életének is a feltámadásra utaló pozitív jeleket kell mutatnia, ha a feltámadásba vetett hit nem akar ideológiai jellegű lenni. Ez a felismerés abban a történetben is egyértelműen kifejezésre jut, amelyben a szinoptikus evangéliumok Jézus földi életében történt színeváltozását beszélik el.

Így válik érthetővé, hogy a tanítványokban miért éppen a legmélyebb csalódás helyszínén, a keresztfánál tudott felszínre törni a felszabadító hit. Vizsgáljuk meg közelebbről ennek tartalmát.

A zsoltár, amelyet Jézus a kereszten imádkozott, és amely így kezdődik: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”, hálaadó imával zárul. Isten állandó, bár csendes, megmentő jelenlétére utal. Isten nem volt tehetetlen, amikor Jézus a kereszten függött. Igaz, védtelen volt, sebezhető, ahogy Jézus is sebezhető volt. Nagypéntek után az első tanítványok alapvető tapasztalata az, hogy az utolsó szó nem lehet a gonoszé, a keresztfáé. Jézus életútja igaz út volt, az utolsó szó az, amelyet feltámadása pecsétel meg. Bár a kereszt egyrészt az ember Isten feletti fölényét pecsételi meg, Isten mégis jelen van a haldokló Jézus mellett, méghozzá tiszta pozitívumként, ahogyan az élő Jézus mellett is az volt. A szenvedés és a halál így is abszurd marad, és nem szabad – még Jézus esetében sem – misztifikálni, de nem ezek mondják ki az utolsó szót. Ugyanis a megszabadító Isten a kereszten is – miként egész élete során – teljesen közel volt Jézushoz. De ez a jelenlét nem járt hatalommal vagy kényszerrel. Pál azt mondja: „Mert Isten balgasága bölcsebb az emberek bölcsességénél, és Isten erőtlensége erősebb az emberek erejénél.” (1 Kor 1,25): Isten közvetlen jelenléte erőteljes volt, de hatalmával nem élt vissza.

Így lehet Isten megbékítő, kiengesztelő módon jelen, és ezért beszélhetünk Jézus megváltó és felszabadító életútjáról és haláláról. Isten elrejti a gonosz feletti fölényét, és egyúttal védtelenségében fejezi ki azt. Így ad teret nekünk, hogy mi magunk is szolidaritást vállalhassunk az elnyomott emberekkel. Ebben a védtelenségben azonban egyúttal megőrzi felsőbbrendűségét, mert védtelensége a gonosz elleni küzdelmének következménye egy gonosz világban. A messiás Jézusnak „szenvednie kell”, de ez a „kell” nem „isteni” kényszer. Ellenkezőleg, a szenvedést emberek kényszerítik Istenre Jézuson keresztül. Istent és Jézust azonban nem szorítják sarokba, s nem a feltámadás ereje miatt – mintha a feltámadás egyfajta jóvátétel volna Jézus tanításának és cselekvésének történelmi kudarcáért –, hanem mert az, hogy Jézus Palesztinában „körüljárt és jót tett”, már önmagában is Isten országának kezdete volt: egy olyan országé, amelyben nincs többé helye a halálnak és az igazságtalanságnak. Isten országának jézusi praxisa már előrevetíti Jézus feltámadását. A húsvéti hit azt mondja ki, hogy a gyilkosságnak – vagyis a gonosz bármely formájának – nincs jövője. Épp ezáltal győzetett le a halál. A keresztre feszített Jézus egyben a Feltámadott is.

Csak akkor, ha szemünk elé idézzük a kereszt védtelenségét, kereshetjük és kutathatjuk Jézus feltámadásának jelentését. Csak Isten „új cselekedete” – (bár ez az Új az örökké fiatal, szabad Lény, vagyis Isten istenségének egyetlen cselekedete, és nem úgynevezett kompenzáló „második cselekedet”) – tudta Jézus történelmi életét a halála okozta szakadáson túl összekapcsolni „az egyházi hit Krisztusával”, annak megvallásával, hogy „Ő valóban feltámadt”. Istennek a holtak feltámasztására vonatkozó végidőbeli cselekedete Jézusra, a megfeszítettre alkalmazva teszi világossá a hívők számára Isten Jézusra, tanítására, életútjára, halálának megbecsülésére vonatkozó ítéletét. A húsvéti hit a keresztre feszített Jézussal kapcsolatban Isten újfajta cselekvését feltételezi. Ebben először is szóban, verbálisan fejeződik ki az, miként viszonyul Isten Jézushoz – mégpedig Jézus tanítványainak recepciója és értelmezése szerint. Pál jól megértette ezt, amikor kifejezetten megjegyezte a feltámadást tagadó korinthusiaknak: „Némelyeknek nincs fogalma Istenről” (1 Kor 15,34).

Ezért a feltámadás valósága – amelynek köszönhetően a feltámadásba vetett hit egyáltalán életre kelt – próbatétel mind az Istenről szóló, Jézus által hirdetett megértés, mind pedig szóterológiai, üdvösségtani krisztológiánk számára. A feltámadásban Isten hitelesíti Jézus személyét, üzenetét és egész életútját. Megpecsételi azt, és ellentmond annak, amit az emberek Jézussal tettek.

Mindenekelőtt kijelenthetjük, hogy a feltámadásba vetett keresztény hit valójában Jézus életének és kereszthalálának kezdeti értékelése az evangélium fényében, valamint annak felismerése, hogy Jézus Isten Országáról szóló igehirdetése és cselekvése lényegi és visszavonhatatlan jelentőségű: semmi nem tudja meg nem történtté tenni.

Ez a hit azonban többet is magában foglal, és ez a „több” is összefüggésben áll Jézus életével és halálával. Jézus feltámadása másodsorban annak az áttörése vagy megnyilvánulása, ami már Jézus életében és halálában is jelen volt: élő vagy kegyelmi közössége az élő Istennel, olyan közösség, amelyet nem szakíthatott meg a halál. Ez az életközösség már a földön is annak kezdete, amit örök életnek nevezünk.

Harmadrészt a feltámadásban az is megjelenik, hogy Isten ítéletet mond az emberek cselekedetei felett. A feltámadás nem csupán Jézus és Isten eleven közösségének meghosszabbítása (a halálon túl), hanem magában hordozza Isten országának megalapítását: Jézus felmagasztalását és megdicsőülését Isten előtt. „Hiszek Jézusban, az Úrban”, akinek üzenete és élete maga is eszkatológiai jelentőségű, és ez nem csupán a feltámadásból fakad.

Ez a hármas teológiai érvelés azonban mindaddig elvont – és teológiai helyét tekintve bizonytalan – marad, amíg figyelmen kívül hagyjuk a megdicsőített Jézus élő, pneumatikus – a Szentlélek általi – jelenlétét egyházában. A megfeszített, de feltámadt Jézus a feltámadásába vetett keresztény hit révén, tanítványain keresztül továbbra is hatással van történelmünkre. Jézus feltámadása, a Szentlélek elküldése, a Krisztus egyházaként kialakuló keresztény Isten-közösség, melyet a Szentlélek éltet, a mindezekről szóló újszövetségi tanúságtétel és ennek következtében a feltámadásba vetett hit kölcsönösen meghatározzák egymást, anélkül, hogy egymással azonosak lennének.

Azt mondhatjuk, hogy Jézus megjelenései az Újszövetségben valójában a Jézus feltámadása nyomán létrejött „Krisztus egyházát” jelentik: az összegyűlt hívők közösségében megjelenik, vagyis hatékonyan jelen van a keresztre feszített, de feltámasztott Jézus. Mi több, ahol az egyház Jézus Krisztus által él – imádkozik és Jézus nyomdokaiban járva embereket szabadít fel –, ott a feltámadás hite nem kerül válságba. Másfelől viszont nem állhatom meg, hogy meg ne jegyezzem: inkább ne higgyek az örök életben, mint hogy olyan Istent valljak, aki egy jobb túlvilágot ígérve „itt és most” lealacsonyítja, elnyomja és politikailag megalázza az embereket.

Jézus pneumatikus jelenléte a hívőkben következményekkel jár a keresztény életre nézve. Amint Jézus életében már láthatjuk (és ha nem akarjuk, hogy a feltámadáshit ideológiává váljék, meg is kell látnunk) a feltámadás előrevetülését, az isteni kegyelem felsőbb hatalmának tényszerű megmutatkozását, úgy a keresztényekre is áll: saját életünk védtelenségében megtapasztalható kell, hogy legyen Isten felsőbb hatalma. Máskülönben e hatalom hívő elfogadása pusztán tekintélyi alapon történnék.

Véleményem szerint jó, ha mindenki, aki ezt a közvetlen tapasztalatot keresi, legelőször is tudatában van a különbségnek időhöz kötött létezésünk és Isten örökkévalósága között. Emberek vagyunk, tudjuk, hogy a csend minden párbeszédhez és minden beszédaktushoz hozzátartozik. Hogyan kell tehát értelmeznünk az ember és Isten közti párbeszédben? Életünk legfeljebb hetven vagy kilencven éve mi az örök Isten szemében? Isteni életének csupán töredéke; egy sóhaj, egyetlen pillanat, amelyben legfeljebb pár szót szólhatunk Istenhez, aki hallgatja. Ezért földi életünkben Isten hallgat: meghallgatja, amit neki mondunk, de válaszolni csak akkor tud, ha véget ért múlandó földi életünk.

Vajon az élő Istennek nem kellene mélyen érdeklődnie egész életünk iránt? Nem kellene csendben meghallgatnia élettörténeteinket, amíg mindent ki nem mondtunk, amíg mindenki el nem beszélte életét Istennek? Mi talán jó néven vennénk, ha valaki állandóan közbeszólna, mielőtt mondandónk végére érnénk? Isten sem szakít félbe. Számára egész életünk, mondhatni, egyetlen, eleven lélegzetvétel. Isten komolyan veszi ezt a lélegzetvételt; ezért marad csendben – ezért hallgatja élettörténeteinket. Ő nagyobb, mint emberi szívünk, ezért soha nem tisztán hallható hangként szólal meg bennünk, hanem „isteni csendként”. Olyan csendként, amely csak halálunk után kap sajátosan isteni hangot és ölt felismerhető isteni arcot. Amíg az Örökkévaló ötven- vagy akár százéves élettörténetünket hallgatja, az örök Isten valóban tehetetlennek és védtelennek tűnik. Csendjében éppúgy benne rejlik történelmi létezésünk kétségbeejtő megpróbáltatása, mint a reményteli várakozás tapasztalata.

Jézus életének, halálának és feltámadásának keresztény értelmezése mind „Istent”, mind pedig „Jézust” egyedülálló kritikai, alkotó és felszabadító erővel ruházza fel számunkra. A valódi emberségnek az az ismérve, amelyet Jézus hirdetett és cselekedeteivel láthatóvá tett, meghaladja minden vágyakozásunkat az áhított és mindig fenyegetett humánum iránt. Az emberiség emberiességének, integritásának és teljes életének vágya kedves Isten szívének, s nem jelenti az evangélium redukcióját. Hiszen az evangélium nem pusztán Jézusról, hanem Jézus Istenéről, a menny és a föld Teremtőjéről, minden ember Istenéről szóló jó hír.

Jézus üzenete Isten országának teljes magasságát és mélységét, szélességét és hosszúságát magában foglalja, nem csupán a bűnök bocsánatát és az örök életet – bár ezeket is, sőt, ezek a legfontosabbak. Jézus a teremtő és az embereknek minden szempontból szabadulást hozó Isten feltétélen és hathatós közelségét hirdette. Mi, keresztények, Jézus életéből tanuljuk meg kimondani – ha kissé akadozva is –, hogy mi mindent jelent Isten, mire képesek a férfiak és a nők, vagy másként: hogy mi is az emberi üdvösség.

Új, valóban emberi életlehetőségekre szabadultunk fel. Mindabból, ami eddig történt, legalább az alábbiakat megerősíthetjük: Jézus megváltása nyomán, keresztényekként

– szabadok vagyunk annak elfogadására, hogy a bűneink és bűnösségünk ellenére Isten elfogadott minket;
– szabadok vagyunk arra, hogy e földi világban ne kelljen végleg egzisztenciális kétségbeesésben élnünk;
– szabadok vagyunk a halállal való szembenézésre, mert nem a halálé az utolsó szó;
– szabadok vagyunk a másokért való önzetlen odaadásra, abban bízva, hogy önátadásuk végül döntő fontosságú lesz (Mt 25);
– szabadok vagyunk a béke, az öröm és a kommunikáció megannyi tapasztalatára és arra, hogy ezeket az élő Isten üdvözítő jelenlétének – igaz, töredékes – megnyilvánulásaiként értelmezzük;
– szabadok vagyunk arra, hogy részt vegyenek a gazdasági, társadalmi és politikai igazságosságért folytatott küzdelemben,
– szabadok vagyunk arra, hogy megszabaduljunk önmagunktól és a szabaddá váljunk másokért, szabadon tegyünk jót másokkal.

E tapasztalatok az Istentől való üdvösség tapasztalatai. A keresztények azt az Istent tapasztalják meg általuk a hitben, aki Jézus Krisztusban a mindent átfogó szeretet szent misztériumaként tárja fel önmagát.

A keresztény megváltás valóban nem más, mint megszabadulás a bűntől, de a bűntől való megszabadulásnak kulturális kontextusa is van. Korunkban a bűn keresztény felfogása magában foglalja a kommunikáció rendszerszintű zavarait: a szexizmust, a rasszizmust és a fasizmust, az antiszemitizmust, a vendégmunkásokkal szembeni gyűlöletet és neheztelést, de éppígy a Nyugat kulturális és vallási felsőbbrendűségi komplexusait is. Ezért a keresztény szeretethez, amely az emberek közti közösség alapja, annak felismerése is hozzátartozik, hogy teljes szívvel részt kell vennünk a kortárs politikai, kulturális és társadalmi emancipáció folyamatában.

(Balogh Vilmos Szilárd fordítása)

Jegyzetek