A hagyomány törései és válaszútjai – a hatvan éve lezárult zsinat öröksége
2025.12.11. Mártonffy Marcell
Gregor Maria Hoff: Widersprüchliche Hinterlassenschaft. Das Zweite Vatikanische Konzil und seine ungelösten Probleme. Freiburg, Herder, 2025, fve 216 oldal
2025 decemberében a II. Vatikáni Zsinat befejezésének hatvanéves évfordulója természetes módon kínál alkalmat nem csupán a huszadik század korszakos egyházi eseményének felelevenítésére, hanem a zsinat szövevényes recepciótörténetének áttekintésére és a belőle leszűrhető tanulságok rendszerezésére is. Ilyen összegzésre vállalkozik Gregor Maria Hoff német teológus, aki Ausztriában, a Salzburgi Egyetem Katolikus Teológiai Karán a fundamentális és az ökumenikus teológia tanára. Ellentmondásos örökség – a II. Vatikáni Zsinat és megoldatlan problémái címmel 2025-ben megjelent tömör monográfiája a zsinat utókorának rétegzettségére és folyamatos feszültségeire összpontosít. Nézőpontját azok a kettősségek formálják, amelyek megkerülhetetlenek az egyház reformjáról szóló diskurzusokban. Ilyen a történeti folytonosság és vele szemben az új kezdeményezések kérdése, valamint az egyházi hatalom és hatalommegosztás igénye, a dogmatikai érvényesség és a lelkipásztori szempont közti feszültség gyorsan változó világunkban. A zsinat messze nem mindig egyértelmű megfogalmazásai jelenleg is kitapinthatók a katolikus egyházon belüli, alighanem egyre élesedő nézetkülönbségek mögött. A zsinati hivatkozások egyaránt szolgáltatnak érveket az egyház maradéktalan egysége és szükséges pluralizálódása, illetve a hagyományfejlődés innovatív dinamikájának és a hagyomány megőrzendő folytonosságának hangsúlyozása mellett. A könyv alapállítása szerint a II. Vatikáni Zsinat továbbra is eleven és vitára ösztönző horizont marad, értelmezése döntő hatással lesz a katolicizmus önazonosságának és jövőjének alakulására.
A mű, amelynek háttere a Ferenc pápa szolgálata (2013–2025) idején formálódó szinodális katolicizmus, a zsinati dokumentumok szövegének alapos elemzésén keresztül közelíti meg ezeket a tanbeli fejleményeket, rávilágít a kortárs teológiai és egyházkormányzati vitákat befolyásoló paradoxonokra. Bevezetése (13–18. o.) szerint a II. Vatikáni Zsinat úgyszólván mitikus szerepet tölt be a katolicizmusban, nosztalgiát és szkepticizmust vált ki. A reformerek kanonizálták, a szélsőséges tradicionalisták elítélték. A konzervatív és progresszív értelmezések hol nyíltabb, hol burkoltabb konfliktusban állnak egymással. A zsinat nyitást kísérelt meg a modern kor felé, különösen ami a történelmi tudatosságot és a kollegiális vezetés igényét illeti, de nem fogadta el teljes mértékben a kinyilatkoztatás és a tanítás képlékenységét és történetiségét. Ez feloldatlan feszültségekhez vezetett a pápai primátus és a püspöki kollegialitás viszonyában éppúgy, mint a párbeszédre való nyitottság, továbbá a modern társadalom, a világnézetek sokfélesége és az ökumenikus kapcsolatok megítélése terén. Ennek megfelelően Hoff okfejtései a dokumentumok belső feszültségeinek és ellentmondásainak elemzésére, valamint a mögöttes hagyományok rekonstrukciójára és továbbgondolására épülnek. A zsinati dokumentumok nem egységesen szerkesztett szöveggyűjteményt alkotnak, hanem nézetkülönbségeket és kompromisszumokat tükröznek. Példaszerű e feszültségtérben a pápai hatalom, a püspöki önállóság és laikus részvételi igény viszonyának máig ható megoldatlansága.
Az első fejezet (A történelem mint csatatér – küzdelem a hagyományért) arról számol be, hogy a zsinat utolsó napjaiban is heves küzdelem zajlott a (Sebastian Tromp és Heribert Schauf vezette) konzervatívok és a reformerek között. A konzervatívok főként a pápai primátus megőrzéséért és a Szentírás és a hagyomány közvetítette isteni kinyilatkoztatás épségéért aggódtak, s az új teológiai irányzatokat a tanítás relativizálásának tekintették. A vallásszabadságról szóló Dignitatis humanae kezdetű nyilatkozat és az egyházról szóló Gaudium et spes kezdetű lalkipásztori konstitúció kihirdetése számukra vészterhesnek tűnő fordulatot jelzett: az I. Vatikáni Zsinat tanításának meghiúsulásától rettegtek.
Schauf és Tromp teológusként a püspöki kollegialitáson belül a pápai hatalom hierarchikus fölényét emelte ki. Ezt végül a Lumen gentium konstitúcióhoz fűzött Nota explicativa praevia (Előzetes magyarázó jegyzetek) is megerősítették. A küzdelem nem csupán egyházpolitikai síkon zajlott, hanem a teológiai megfontolások a tanítás történeti meghatározottsága, illetve időtlensége körül forgott. Heribert Schauf az időtlen dogmatikus magot hangsúlyozta, míg a fiatal Joseph Ratzinger és más reformerek a Szentírás, a hagyomány és a Szentlélek történelmi útmutatása közti dinamikus interakciót tekintették hiteles értelmezési mintának.
A 2. fejezet (Hatvan évvel a zsinat után – egy másik katolikus egyház?) George Pell bíboros 2022-es névtelen memorandumából indul ki. A Demos álnéven publikáló főpap élesen bírálta Ferenc pápa tanítását – különösen a nemi erkölcsre és a zsinati reformra vonatkozó nézeteit –, és az egyház szétesését vizionálta, ha nem lép fel időben a „eretnekségek” ellen. Pell szakítást látott a korábbi zsinat utáni pápákkal – II. János Pállal és XVI. Benedekkel –, és Ferencet „katasztrófa” előidézésével vádolta. Míg az őskonzervatív bíboros a változhatatlan tanokhoz és formákhoz való ragaszkodást követelte, példák sora igazolja, hogy az egyház mindig is fenntartotta magának a változtatás jogát. Például V. Piusz pápa Quo primum kezdetű bullája (1570. július 14.) örökre szólónak nyilvánítja az akkori új misekönyvet, ám a II. Vatikáni Zsinat alapvető liturgikus reformot kezdeményez, amely a katolikus tradicionalisták hierarchikus-klerikális egyházképének – legalább részleges – reformját is megvalósítja. Az új liturgiát XVI. Benedek pápa (Joseph Ratzinger) a tridenti rítus engedélyezésekor különböző – nosztalgikus, egyházpolitikai, restaurációs, de saját teológiájából is fakadó – indítékokkal viszonylagosnak tünteti fel. Ferenc pápa ellenben ismét betiltja: a zsinati ekkleziológia újdonságára és az ennek megfelelő istentisztelet nem tetszőleges voltára hivatkozik (vö. 37–38. o). [Nota bene: XIV. Leó ismét engedélyezi, sőt a SzentPéter bazilikában is ilyen rítusban ünnepel Burke bíboros 2025.október 25-én, vö. https://catholicreview.org/cardinal-burke-celebrates-traditional-latin-mass-in-st-peters-basilica/ ]
A liturgikus megújulás e viszontagságaiból is kiolvasható, hogy mennyire nem egyenes vonalú a zsinat utáni fejlődés. Érdemes itt hosszabban idézni a szerzőt:
„a zsinat optimista kezdeményezése a világban sokfelé épp az ellentétbe fordult át. A katolikus egyház globálisan növekszik ugyan, de tagsága a nyugati orientációjú nyílt társadalmakban rohamosan fogyatkozik. A liberális modell első ránézésre kevéssé vonzó a katolikus egyházi identitás számára. Ugyanakkor a globális Dél egyházaiban is egyre hangosabban követelik, hogy Isten népe teljes mértékben vegyen részt az egyházi élet minden folyamatában” (38. o.)
Ferenc pápa szinodális projektje ennek kíván teret adni. A legfőbb belső ellentmondásokat egy szinodálisabb egyháznak kellene megoldania. A szerző hármat sorol fel. Ezek 1) az I. és a II. Vatikáni Zsinat egyháztana, illetve a 21. század elejének egyházi realitása; 2) az „örökkévalóság-igény” és a kortól függő reformprogramok; 3) továbbá az egyház liberális és konzervatív áramlatai között állnak fenn (39. o.).
A harmadik fejezet, amelyet itt csak röviden említünk (Program nélküli program? A zsinat forgatókönyve), következtetése szerint a zsinat egyensúlyt teremtett az ad intra és az ad extra kérdések (az egyház belső ügyei és a világhoz való viszonyulása) között. Az egyházat egyszerre a hagyományban gyökerező misztériumként és az idők jeleire figyelő zarándoknépként definiálta. Ez a kettős látásmód hívta létre a zsinatot mintegy keretező Lumen gentium és Gaudium et spes kezdetű konstitúciókat. Az ezután következő fejezet (4. Elhallgatott törések) a két – 19., illetve 20. századi – vatikáni zsinat egyháztanának különbségeit, a societas perfecta („tökéletes társaság”) és a communio (kölcsönösség és szeretetközösség) kettősségét taglalja. Utóbbi modell magában rejti a pluralizmust és a történeti változást. Nem segíti azonban a feszültségek oldását, hogy a II. Vatikánum az I. Vatikánum szemléletét is megtartva eltérő egyházmodellek egyidejűsége mellett foglalt állást (Krisztus teste szemben Isten vándorló népével), s így a communio-egyházmodell tartalma is homályos maradt: szorosabb emberi közösséget jelent elsősorban, vagy a hierarchia szigorúbb összetartását jelenti? Ugyanakkor a modellek részleges ütközése a jövőben a kétértelműségek elviselésére és kihordására, egyszersmind a hagyományfejlődés tudomásul vételére kötelez.
A liturgia nagy hangsúlya mind a zsinat környezetében, mind a Sacrosanctum Concilium kezdetű, talán a legnagyobb hatású liturgikus konstitúció révén azt a felfogást erősítette meg, hogy a zsinat mélyreható spirituális és történelmi esemény, amelynek (a különféle hivatkozások szerint) akár a betűje, akár a szelleme változhatatlan – nem folyamatba ágyazódik, hanem szent fordulópont. A zsinat szakralizálása című 5. fejezet szerint a szentté nyilvánítás a katolikus identitás meghaladhatatlannak tetsző elemévé tette a zsinat kétféle, feszültségeket teremtő hermeneutikáját.
Az ambivalenciához a modernitáshoz fűződő ellentmondásos viszony (6. fejezet) is hozzájárul. A zsinat óvatosan közelítette meg a modern kort. Támogatta a bibliakutatás történeti-kritikai módszereit és elfogadta a modern tudományos és kulturális ismeretekkel való párbeszéd szükségességét, de jelentős antimodernista maradványokat is megőrzött – például a hierarchikus szemlélet és a teonomikus (isteni törvényekre hivatkozó) etika formájában. A Gaudium et spes konstitúció elismerte a társadalmon belüli feszültségeket, de nem tudott megfelelően reflektálni az egyház egyre kevésbé tagadható és elfojtható belső megosztottságára. Erre emlékeztet Joseph Ratzinger bíboros (a későbbi XVI. Benedek pápa) érces intelme a relativizmus diktatúrája ellen, amely a tanbeli egység védelmében immár a kontextushoz való alkalmazkodás eszméjével (a Gaudium et spes egyik alapgondolatával) is szembefordul, megpecsételve az egyházi konzervativizmus és a progresszívabb teológiai szemléletmódok közti versengést.
A zsinat elkerülte ugyan az elítélő kijelentéseket és szorgalmazta a világgal való lelkipásztori párbeszédet, lezárása után azonban, főként II. János Pál és német utódja idején normává vált az egyháztan, a morálteológia és a pápai hatalom restauratív felfogásával szembeforduló teológusok megrendszabályozása. „A 21. század globalizált modernitása és a katolikus egyház álláspontja közötti ellentét” maradandó „kulturális szembenállásként érzékelhető”, de éppígy az is beláthatatlan, hogyan hat a katolikus egyház belső alakulására az állandósult antirelativista védekező reflex (85–86. o., a zsinat kompromisszumairól és ellentmondásairól szóló 7. fejezetben).
Az újraértelmezés politikája? című 8. fejezet XVI. Benedeknek abból a (nem feltétlenül helytálló) hipotéziséből indul ki, amely szerint a zsinat után két értelmezésmód, a progresszió által képviselt szakítás-hermeneutika és a folytonosságként értett reform hermeneutikája közti konkurenciának vagyunk tanúi. A legitim sokféleség és a történeti szemléletmód térnyerése korántsem számolta fel a társadalmi és biológiai nemek megítélésével, a szexualitással és az egyház irányításának felelősségével kapcsolatos nézeteltéréseket. (Ezeket egyébként az egyház szinodális megújításának projektje is tovább hordozza). Hasonló mondható el a hierarchia szexuális visszaélései és „szent” önképe közti hasadásról (amely a 9. fejezet témája).
A hivatalos bocsánatkérések és a kiengesztelődés liturgikus szertartásai ellenére az egyházi hivatalosság sokáig figyelmen kívül hagyta a rendszerszintű problémákat. Annak elismerése, hogy az egyház egyszerre szent és bűnös, önmagában nem kínál megfelelő struktúrákat a sokakat érintő bűnök kezelésére és az intézményes elszámoltathatóságra.
Ferenc pápa reformprogramja részben szakított elődeinek statikus hagyományfelfogásával, ezt jelzi pasztorális (és nem dogmatikus) irányvonala egyik fő ellenzőjének, a Hittani Kongregáció (ma Hittani Dikasztérium) XVI. Benedek által kinevezett konzervatív prefektusának, Gerhard Ludwig Müller bíborosnak a menesztése 2017-ben (lásd 10. fejezet: Lelkipásztori megközelítés és dogmatikai ellenkezés). A Ferencet később is előszeretettel bíráló bíboros és a pápa konfliktusa az egyházfegyelmi szigorral és jogi merevséggel érvényre juttatott hivatalos tanítás és a lelkipásztori rugalmasság – az intézményes ortodoxia egyoldalúsága és az irgalom tetteiben megnyilvánuló eleven igazság – közti, nem utolsósorban stílusbeli ellentmondás emblematikus jelzése. Hasonlóan nem egyértelmű a félúton megrekedt ökumené helyzete sem (vö. 11. fejezet, 121. o.). A zsinat ökumenikus dekrétuma, az Unitatis redintegratio, amelynek keletkezéséről és az azt kísérő éles vitákról részletesen beszámol Hoff könyve, valamennyi érintett „vétkével” magyarázza az egyházak különválását (UR 3). Ugyanakkor fenntartja, hogy „bár a többi egyház és egyházi közösség is út az üdvösséghez, az üdv eszközeinek teljessége csak a katolikus egyházban található meg” (126. o.)
„Miben áll az ökumenikus probléma? A zsinat az ökumenizmus dinamikájára támaszkodva teret ad az egyházi valóságok sokféleségének, s bizonyos jelentőséget tulajdonít nekik, de a pluralitást az egység olyan fogalmához köti, amely elkerülhetetlenné teszi az értelmezések konfliktusát. (…) Holott aki egységet akar, annak differenciált egyházszemlélettel kell meghatároznia, mit jelent az egység. Ennyiben az ökumené problémája a katolicizmuson belüli egység problémája is egyúttal.” (128. o.)
A katolikus egyház egész történelmében és napjainkban is az emberi méltóság egyik fő támogatója, ugyanakkor viszonya az emberi jogokhoz meglehetősen bizonytalan. Nem fogadja el hivatalosan az ENSz 1948-as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, a vallásszabadságról szóló, Dignitatis humanaekezdetű zsinati deklarációja azonban változtat a katolikusok számára megkövetelt vallásszabadság antimodern értelmezési irányán és a legáltalánosabban értett szabad vallásgyakorlás mellett teszi le a voksát. „Mindazonáltal az emberi jogok hatókörét továbbra is az egyház határozza meg. Ez összefüggésben áll az örök igazságokra irányuló teológiai időfelfogással – és ennyiben a zsinat töredékes modernségével.” (139. o.) A katolicizmus anélkül hangoztatja az emberi jogokat, hogy saját tanbeli és erkölcsi rendjét módosítaná – így járhat együtt például a nők egyházi helyzete a nőiség üdvtörténeti felértékelésével, ugyanakkor a nők teológiai, illetve egyházjogi másodrendűségével. (12. fejezet: Az emberi méltóság hangoztatása és az emberi jogok korlátai).
A II. Vatikáni Zsinat kulturálisan sokszínű globális egyházzá alakította át a katolikus egyházat, egyensúlyt teremtve a helyi identitások, a pasztorális kihívások és az egyetemes communio (közösség és egység) között. A pápák utazásait és a vallásközi párbeszéd eseményeit a mély tisztelet szellemisége hatja át, nem feledhető azonban, hogy a zsinat Ad gentes kezdetű dekrétuma megerősíti a hit, a keresztség és az egyház nélkülözhetetlenségét az üdvösséghez, egyúttal vallja a misszió jelentőségét – miközben azt is figyelembe veszi, hogy Isten üdvözítő működésének misztériuma az egyháztagságon kívül és túl jelen van.
Nem mellékes, hogy az úgynevezett – súlyos emlékezetű – „zsidómisszió” többé-kevésbé a múlté: Izrael egyházi „leváltásának” eszméjét felváltotta a zsidó szövetségi hit elismerése és a missziós tevékenységet kerülő folyamatos párbeszéd. (13. fejezet: Misszió misszió nélkül – Szükséges üdveszköz vagy vallási pluralizmus?)
Az igazság(fogalom) státusát taglaló 14. fejezet (Katolikus polifónia?) felidézi Ferenc szavait az azonos neműek közti kapcsolatokról – a hívők ítéletmentességének szükségességéről –, valamint a Hittani Dikasztérium dokumentumát e kapcsolatok megáldásának (korlátozott) lehetőségéről. Emiatt több bíboros és püspök nyíltan bírálta Ferencet, ami az elmúlt évtizedekre visszatekintve példa nélküli belső válságot okozott az egyházban. E válság alapja a hagyomány, a tekintély és a lelkipásztori gondoskodás egymással versengő elképzeléseiből fakad. A pápai főhatalom, a püspöki kollegialitás és a sensus fidei fidelium (Isten népének hitérzéke) közötti egyensúly hiánya jelenleg nem teszi lehetővé, hogy kialakuljon az egyházi döntéshozatal kiegyensúlyozott mechanizmusa – ehelyett, úgy tűnik, fokozódik az eltérő elképzelésekből fakadó megosztottság.
Ferenc pápaságát a szegényekre és a peremre szorultakra irányuló kiemelt figyelem jellemezte. A „szegények egyháza” mint középponti program azonban ellenkezést váltott ki a dél-amerikai politikai teológiától idegenkedő konzervatívok körében. Emellett a marginalizált csoportok, köztük a nők és az LGBTQ+ emberek is kihívást intéznek a hagyományos egyházi struktúrákhoz és tanításhoz. A II. Vatikáni Zsinat idején szóba került a „szegények egyháza”, de a világegyházi esemény árnyékában létrejött ún. katakomba-paktum korlátozott volt – mégis előrevetítette az egyház alakításában való aktív részvétel és a társadalmi igazságosság progresszív programját. (15. fejezet: A mellőzöttek és a kirekesztettek intelmei). Napainkban a szegények, a nők és más csoportok formális egyházi képviseletének hiánya a zsinat örökségének egyik jelentős vakfoltja. Ezt igyekszik eltüntetni – egyelőre kevéssé megjósolható eredménnyel – a Ferenc pápa által szorgalmazott szinodális megújulás.
*
Gregor Maria Hoff könyvének 16. fejezete (A rend elvesztése és az igazság hatalma) érdekes összevetést tesz XVI. Benedek pápa és II. Erzsébet angol királynő uralkodása között. Kettejük 2022-ben bekövetkezett halála annak a korszaknak a végét jelképezi, amelyet a feltétlen (vallási) tekintély és a modernitás közti konfrontáció jellemzett. Mindkét személyiség a hagyományok törékeny megőrződését testesítette meg a kultúra gyorsuló globális változásai és szekularizáció közepette. Ám míg a monarchia alkalmazkodni tudott e változáshoz, XVI. Benedek pápasága idején az egyházi hatalom erősen hanyatlott, Rómának szembe kellett néznie mind a papok által elkövetett visszaélésekkel, mind a tanértelmezés megállíthatatlan differenciálódásával. Emellett a mindinkább digitalizálódó társadalmi nyilvánosság is keresztezte az egyház igényét az egyöntetű igazság képviseletére és a központosított kormányzásra.
Amint az egyházi nyilvánosság kérdésével foglalkozó 17. fejezet megállapítja, már az Inter mirifica kezdetű zsinati dekrétum (1963) feltárta az egyház társadalmi kommunikációjának mélyreható ellentmondását: miközben a média fontosságát és erkölcsi felelősségét hangoztatta, a média szabadságát egyházi normák szerint igyekezett szabályozni, nem ismerve el teljes mértékben sem a média autonómiáját, sem annak szükségességét, hogy az egyház megújítsa kapcsolatát a nyilvánossággal. Az újabb keletű szinodális folyamat – ellentétben a parlamenti vitákkal – a bizalomteli és imádságos kommunikációra támaszkodik. Célja a Szentlélek által irányított „spirituális meghallgatás” ápolása. A digitális korszakban azonban lehetetlen a titoktartás, a kommunikáció tartalma vagy épp tartalmatlansága is elkerülhetetlenül kiszivárog, és ez súlyos dilemma elé állítja a hagyományos egyházi információellenőrzést. Zsinat a zsinat után? – teszi fel a kérdést Hoff összegző könyvének Epilógusa. A 2024-ben lezárult római szinódust a szinodalitásról Ferenc pápa meglepő módon doktrinális hatalommal ruházta fel, amikor változtatás nélkül jóváhagyta záródokumentumát. Mindenesetre az, hogy a legvitatottabb teológiai kérdéseket, így a nők felszentelésének kérdését – még ha az nem lépett is túl a női diakonátus problémáján – Róma kivonta a nyíltan megvitatható kérdések köréből, elgondolkodtató jelzést ad a szinodális akaratképzés korlátairól. A szerző talán ezért is zárhatja művét azzal a vélekedéssel, hogy csak egy új, az egyház egészét reprezentáló egyetemes zsinat tudná tisztázni és megerősíteni a katolicizmus önértelmezésének és küldetésének jövőbe mutató irányát.